Századok – 1979
Közlemények - Ring Éva: Újabb adatok az 1797-re tervezett lengyel-magyar Habsburg-ellenes felkelés kérdéséhez 827/V
KT 1797-RE TERVEZETT LENGYEL-MAGYAR FELKELÉS KÉRDÉSÉHEZ 845 harcoltak, végül pedig az a tény, hogy a bécsi udvarral kötött megállapodás értelmében az Itáliában fogságba esett, Galíciából származó lengyel katonákat Ausztriának kiszolgáltatták 66 — mind egyértelműen mutatják a Direktórium inkorrekt magatartását a lengyel kérdésben. A jakobinus diktatúra szűklátókörű és doktrinér külpolitikája legalább nem ringatta felesleges illúziókban Kosciuszko híveit. Voltak azonban olyan francia diplomaták is, akik már 1794-ben őszintén kívánták a kölcsönös együttműködést, s megengedhetetlennek tartották, hogy a forradalom egy vele rokonszenvező, Franciaország kérlelhetetlen ellenfelei ellen élethalálharcot vívó felkeléssel szemben foglaljon állást, minden közösséget megtagadjon vele, sem katonai, sem eszmei támogatásban ne részesítse. Közülük is elsőként kell említeni Pierre Parandier-t, Ignacy Potocki egykori jóbarátját, aki a jakobinusok bukása után hivatalos megbízatást kapott arra, hogy Koáciuszkóval tárgyalásokat folytasson. Szászországban érte Varsó elestének híre. Ettől kedzve itt működött és innen közvetített a Direktórium és az emigráció között. Elképzelése szerint Lengyelországnak kellett volna a francia befolyás színteréül szolgálnia Kelet-Európábán, a korlát szerepét játszania a három nagyhatalommal szemben. E célok megvalósítása végett több levelet írt Napóleonhoz is, 1812-ben pedig Bossano herceghez, aki szintén őt kérte fel lengyel ügyvivőnek.6 7 A keleti ügyekkel foglalkozó másik ismert diplomata Kazimierz La Roche, egykor kapcsolatban állt Kosciuszkoval, KoH^ntajjal, I. Potockival, Déscorches bizalmasa volt, később a lengyel emigráció balszárnyával állt szoros kapcsolatban, közreműködött a légiók létrehozásánál is.68 Karl Friedrich Reinhard, a francia diplomácia kiváló egyénisége, 1793-tól a dán, svéd, lengyel és orosz szekciók vezetője volt. Több emlékiratot intézett a konventhez a lengyel felkelés támogatása érdekében, amelyekben kifejtette: Lengyelország nem érheti el egy perc alatt azt, amihez Franciaországban is három év kellett. „Támogatni kell a szabadság és egyenlőség forradalmát, de nem erőszakolni azt.” Reinhard a külügyminisztériumban a 19. század elejéig Kelet-Európával foglalkozott.6 9 Ugyanilyen értelmű nyilatkozatot nyújtott be a konventhez 1794 júliusában a korábbi északi specialista, a svéd szakértőnek számító, Raymond Verninac. Szerinte a I. Sándor híve sem. A lengyel légiók közben sorra véreztek el Napóleon hadjárataiban, Kosciuszko azonban nem állt az élükre, hanem Svájcban telepedett le, és onnan figyelte az európai események alakulását. Akárcsak 1794 tavaszán, élete végén is kitartott azon meggyőződése mellett, hogy Lengyelországnak a saját erejéből kell kivívnia függetlenségét, s ennek egyedüli módját a jobbágyfelszabadításban ismerte fel, mint arra politikai végrendeletében is rámutatott. Ld. Dihm i. m. 246, 257-258;Izsépy i. m. 250. 6 6 „Az osztrák szökevények visszahelyeztetnek kormányzatuk alá és a megfelelő zászlóaljakhoz, a parancsnok Ígéretet tesz életükmegmentésére . . .”L. Chodíko i. m. I. 220-223. 67Comité de S. P. au citoyen Parandier, Paris 3 messidor au III. (21 juin 1795.) Ld. Kukiel i.m. 336-340. Lesnodorski, Bogustaw: Polscy jakobini, Warszawa 1960, 441-442, 68Uo. 444-445. 6 9Uo. 446-447. Reinhard 1974 júliusában - amikor a legnevezetesebb összecsapás történt a Közjóléti Bizottságban a lengyel felkelést támogatni kívánó, s a támogatást mereven elutasító jakobinusok között, ahol Robespierre nem vett részt, s az ülésen Saint-Just volt a hangadó - emlékiratot intézett a Comité du Salut Public-hez. Három igen szuggesztíven feltett kérdés köré csoportosította mondanivalóját, s 7*
