Századok – 1979
Tanulmányok - Trócsányi Zsolt: A rendi reformmozgalom Erdélyben 1790–1811 749/V
TRÖCSÄNYI ZSOLT végezze munkáját, meg kell őrizze a rábízottakat, ha számadásköteles, el kell hogy számoljon, urának tisztelettel tartozik. Idők jele volt az, hogy a rendtartás már a sztrájk egy formája (bérkövetelés miatt többek egyszerre való felmondása) büntetését is szabályozta, de az is, hogy rendelkezéseket tartalmazott a szolgák panaszainak kivizsgálásáról, s tételesen felsorolta: mily esetekben teheti ki az úr szolgáját annak szerződése lejárta előtt. E bizottság foglalkozott két különleges jogállású kategória: a zsidók és cigányok helyzetével is. A zsidók helyzetének szabályozásában II. József évtizede Erdélyben nem hozott alapvető változást. Most a bizottság épp a jozefinizmus szellemében foglalt állást a zsidók 1781-ben tervezett összetelepítése ellen. Inkább arra kell törekedni — érvel a munkálat szerzője —, hogy megfelelő biztonságban éljenek, s létfenntartásuk könnyítendő meg, hogy a szükség és a túlzott megszorítások ne vigyék őket csalárdságra, törvénytelenségekre. Ennek érdekében a falvakban zsellérekként kezelte volna őket, a falvak többi lakóira érvényes jogszabályok szerint. A falusi zsidó lakosok választhattak volna a földművelés, hasznos ipar vagy kereskedelem közt, a városokban s más szabad helyeken szabadon gyakorolhatták volna iparukat vagy a kereskedelmet, a házalást is, kocsmabérletet azonban nem kaphattak volna, csak saját lakásukon mérhettek volna ki italt. Azok a zsidó személyek azonban, akiknek nem volt meghatározott foglalkozásuk, a tervezet szerint kiutasítandók voltak. A gyulafehérvári zsidó compagniát feloszlatta volna a bizottság, a helyi hatóságok alá rendelve a zsidó népességét, megszüntetve a rabbik világi joghatóságát. Arra kötelezte volna őket, hogy lakhelyük nyelvével és ruházatával éljenek. A Gubernium engedélyével létesíthettek volna zsinagógákat és iskolákat, ha megfelelő anyagi erejük volt rá, de nem voltak elzárva a keresztyén iskolák látogatásától. Vallási türelem, szinte teljes egyenjogúság az ország többi lakóival, egyben némi kényszerasszimiláció is — ismét egy tipikus jozefinista termék. Bonyolultabb problémakört jelentett a cigánykérdés. Erdély cigánynépessége civilizáltsági szinten 4 kategóriára oszlott: 1. megtelepedettek (kovácsok, muzsikusok), 2. foglalkozással bíró sátoros cigányok (kovácsok, teknővájók, muzsikusok), 3. aranymosók, 4. foglalkozás nélküli vándorcigányok. Jogi helyzetük szerint pedig fiscalis és magánföldesúri cigányok voltak. A bizottsági munkálat az utóbbi felosztás szerint tárgyalta a problémakört. Az aranymosó cigányok esetében szigorúan betartandónak vélte a Guberniumnak azt az 1787-i rendeletét, amely szerint ezeknek csak a mosási időszakban volt szabad vándorolniuk, akkor is csak állandó lakhelyük elöljáróinak tanúsítványával, s erre feljegyzendő, hogy hol mennyi időt töltöttek. Az ún. fiscalis taxalista cigányok (a kincstár nem aranymosó cigányai) esetében az operatum elégségesnek látta helyzetük 1783-i kormányhatósági rendezését, amely szerint vagy kincstári birtokokon telepítendők le, vagy jobbágyul eladandók magánföldesuraknak, hogy azok telepítsék le őket. A nem kincstári cigányok esetében az okozta a legnagyobb gondot a bizottságnak, hogy ezek vándorlását sorozatos intézkedésekkel sem lehetett megszüntetni; szükséges volna határidőt szabni megtelepítésükre, s aztán a makacs vándorlókat kiűzni — javasolta. Intézkedéseket ajánlott civili zálásukra, kényszer nélküli asszimilációjukra. Korlátozta volna ló tartásukat (a lótolvaj lások megakadályozására). Igyekezett volna a földművelésre szorítani őket, kézművességük és muzsikusságuk sérelme nélkül. A foglalkozás nélküli cigányokat pedig kiűzte volna az országból. Ez az operatum már nemcsak jozefinista, hanem részben egyenesen II. József kori rendelkezések ismétlése.
