Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
A 100%. IDEOLÓGIA, KULTÚRA, IRODALOM • 71 dalma vonzódik ehhez az irracionálisnak túl nagy helyet adó műfajhoz. Ezek a vonzódások és idegenkedések sajátos belső ellentmondásokhoz vezettek, főleg a magyar irodalomszemlélet területén: itt ugyanis a lírai költészet volt az irodalomnak nemcsak vezető műfaja, de — elsősorban Petőfiben, Adyban — az az ága is, amely az ő marxista felfogását a legjobban támasztotta alá. Lukács - vagy inkább hatása alatt talán Révai - azonban 1927-ben éppen Ady kapcsán említi, hogy a líra a társadalmi totalitást nem vagy csak igen sajátos formák között tudja ábrázolni: „Ady, aki nagyon okos ember és nagyon tudatos művész volt, jól tudta, miért ír csak verseket ... és sohasem regényt vagy drámát, amire pedig, mint a levélváltás [a Hatvany-Ady levélváltásról van szó] számos helye tanúsítja, barátai állandóan biztatták. Mert a regény vagy a dráma, már formájánál fogva is, egységes álláspontot követelt volna meg a magyar társadalmat foglalkoztató összes problémákkal szemben. Szép, megrendítő, korszakos verseket lehetett írni úgy, hogy az egyik ellenkezőjét fejezte ki a másiknak — regényben vagy drámában művészi disszonancia képében ütköztek volna ki ezek az ellentmondások.”8 5 Ezek a szavak nemcsak azért figyelemre méltóak, mert újabb oldalról világítják meg, hogy ennek a szemléletnek mily gyakran /oltak erősen spekulatívak az építőelemei, hanem abból a szempontból is, hogy a régi gondolatokat Lukács új életszakaszában sokszor milyen váratlan formák között fedezhetjük fel: aki emlékszik Lukács 1909-es nagy Ady-cikkére, rögtön észreveszi, hogy itt egy akkori gondolat adaptációjáról volt szó. 8 5Kelemen László: Hatvany-Ady levélváltás. 148-149. 86 Vajda Sándor (Lukács György). Tolsztoj Leó. 43-44. 81 Lukács György: L ’art pour l ’art és proletárköltészet. 753. A modern művész „dilemmája" A húszas évek írásaiban, persze csak utalásszerűén, megjelent a ,/ealizmus diadala” gondolata is. Szinte magától értetődően Tolsztojjal kapcsolatban: a jelek szerint Lenin Tolsztoj-értékelése vezette Lukácsot Marxék hasonló felfogásához. Tolsztojnál — írta Lukács - meg kell különböztetni az alapból, a társadalmi osztálymeghatározottSágokból kifejlesztett hősök eleven ábrázolását az író reakciós programjától.86 De — a korszak szellemének megfelelően — Lukács ekkor még éppen nem a „realizmus diadalát” hangsúlyozta, hanem inkább e gondolat másik oldalát: a jelenben, a ma irodalmában a realizmusnak ez a diadala voltaképpen már nem képzelhető el. Lukácsnak ez a később módosuló — de részben mindig megőrzött — véleménye szorosan összefüggött a burzsoá hanyatlásról és a forradalomról kialakított nézeteivel. Eszerint a múlt század közepétől a hanyatló burzsoázia mind nehezebben volt képes maradandó kulturális értákeket teremteni, s ma, az általános válság szakaszában, még kevésbé képes erre. A „polgári” kereteket túl nem lépő, de persze különösen érzékeny alkotó művész érzi társadalmi gyökertelenségét, s „a művésznek ez a társadalmi gyökereitől való megfosztottsága kéz a kézben halad a művészet belső gyökértelenségével... A kapitalista fejlődés . .. nemcsak ... a művészet anyagát semmisíti meg, hanem formáit is felőrli, amennyiben az elvonttá vált, társadalmilag atomizált emberekben az élet fokozott átélésének olyan kaotikus szükségleteit ébreszti, hogy ezeket bármilyen formában teljesítsék is, mindenesetre hozzá mért, valódi művészi módon ez az átélés lehetetlen . . . ”8 7