Századok – 1979
Folyóiratszemle - Entre Marx et Bakounine. César de Paepe (Ism.: Jemnitz János) 723/IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 725 vállalt (pl. Csernisevszkij Mi a teendő-jét), életrajzokat írt (Lassalle-ról), vagy nagyobb összefoglaló cikkeket - pl. a belga szocialista mozgalom történetéről. Igazán nagyobb volumenű munka elkészítésére azonban nem maradt ideje, hiszen a sokféle megrendelés mellett mindvégig folytatta orvosi munkáját, s egészsége is mindig gyenge lábon állt. De Paepe életútja még egy szempontból rendkívül tanulságos. Nemcsak az I. Internacionálé nagy napjait élte meg, hanem az ő példája jól megvilágítja, hogy egy jelentősebb szocialista vezető esetében ezek a nagyobb ünnepnapok miként „váltottak át” a hetvenes évek hétköznapjaiba, hogy a két Internacionálé közötti időszakban hányféle erőfeszítés történt újabb nemzetközi találkozók szervezésére a De Paepe-féle vezetők (s valóban nem egy volt közülük) milyen kitartóan fáradoztak azon, hogy a nemzetközi információcserét fenntartsák a mozgalom különböző osztagai között. A hetvenes évek „ünnepnapja” alighanem a genti 1877-es kongresszus volt, amelyről már megemlékeztünk. De az 1870-es évek történeti valósága természetesen sokkal gazdagabb volt. Ekkoriban kerül De Paepe közel Maionhoz, a francia kommünár emigráció egyik legjelentősebb alakjához, akivel megtárgyalja Maion újabb írásait, a politikai gazdaságtani irodalmat, s a nemzetközi munkásmozgalom helyzetét a különféle országokban. S aligha véletlen, hogy amikor a genti kongresszusra sor került, s erről De Paepe alaposabb kritikai összefoglalót írt — akkor ezt is Maion részére készítette. De az elvi és szélesebb értelemben vett mozgalmi kérdések mellett mint orvost is foglalkoztatta a munka védelem, többek között fiatalkorú tanoncok munkavédelme, s érthetetlennek és károsnak ítélte az anarchisták „elvi” oppozícióját, amikor e reformokat fölöslegesnek minősítették. Az 1870-es évek hullámvölgyében is sokféle tapasztalatot lehetett szerezni, s De Paepe fáradhatatlanak bizonyult. Olymértékben az volt, hogy korábbi tévedéseit is ki tudta javítani. Az 1860-as években az Internacionálé kongresszusi fórumain proudhonista neveltetése folytán még azok között volt, akik azt taglalták, hogy a nőknek meg kell maradniuk a „családi tűzhelynél”. Tíz évvel a lausanne-i kongresszus után viszont már megváltoztatta véleményét, vagyis a tényleges női egyenjogúság hívévé lett, akkor, amikor ez a küzdelem csak kibontakozóban volt. Ugyanakkor előfizetőket gyűjt Maion lapjai számára, kapcsolatot tart fenn a kor legjelentősebb olasz, milánói szocialista csoportjával, a marxisták legfőbb orgánumát képező Plebe körül, de mindenekelőtt mégis a belga, flamand és holland mozgalom ihletője marad. S ez a belga valóság is problematikus és hullámzó volt az 1870-es években. Az 1870-es évek elején még erős belga szekciók többféle ok következtében néhány év alatt legyengültek, s 1877-ben De Paepe egy fontos brüsszeli szervezet feloszlatását adta hírül Maionnak. De az ilyen feloszlás, megszűnés ekkoriban mindig csak tünet volt, s nem a vég. De Paepe is még ugyanezen évben, néhány héttel később már értesíthette Maiont egy újabb belga, majd egy regionális brabanti szocialista párt megalakulásáról. Persze ezek az új pártalakulások is mindig megelőző szervező, propagandamunkát követeltek meg, s a levelezés sommás szövege (sokszor a levelek még sommásabb összefoglalója) ezeket a változásokat és erőfeszítéseket sokszor csak tükrözheti, s nem minden részletében adhatja vissza. Olyannyira így volt az, hogy csak egy mondatnyi utalásból tudtuk meg, hogy az 1877-es pártalakulásnál De Paepe-re bízták a párt programnyilatkozatának kidolgozását, avagy, hogy külön javaslatokat készített a szocialisták községi politikájára. És természetesen mindezt ismét részben más, illetve kiegészítő megvilágításba helyezi, ha nem a De Paepe által írott, hanem az általa kapott leveleket vizsgáljuk. A levélírók között ott találjuk Marxot és Lafargue-ot, az I. Internacionálé levelező titkárai: Dupont, Serrailler és Sorge nevét csakúgy, mint az ismert kommünárokét, az 1870-es évek kezdetén már feltűnő, de az egyes pártok életében évtizedekig nagy szerepet játszó szocialistákét (a spanyol Móráét, a holland Nieuwenhuisét, a német Bernsteinét és a belga L. Bertrandét) ugyanúgy megtaláljuk, mint a kevésbé ismert, „helyi” gondolkodókataktivistákat. Ami pedig De Paepe szemléletét illeti, egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a gazdaságilag megalapozott reformterveknek (amelyek mellett sohasem hanyagolta el a munkásképzés területét), s ezek után aligha véletlen, hogy a francia mozgalomból (s ez a szomszédos ország állott hozzá mindig a legközelebb, s flamand vonzódása ellenére is a francia nyelvismeret révén a francia szocialista orientáció volt nála a meghatározó és nem a német). P. Brousseés mindenekelőtt B. Maion volt a nagy kapcsolat, a gyümölcsöző összeköttetés, amit csak részben magyaráz, hogy a Revue Socialiste a korszak egyik legnegyobb tekintélyű szocialista folyóirata lett. A kötet elé Bemard Dandois rövid értékelő életrajzi bevezetőt írt, s a kötetet jól használható jegyzetek és bibliográfia egészíti ki. E kötet alapján is jó bepillantást nyer hetünk az Int er nációnál ék életében egykor nagyobb szerepet játszó belga mozgalom történetébe. Jemnitz János
