Századok – 1979
Történeti irodalom - De La Rupelle comte Jacques: Le maréchal de Bercheny de Szekes. (Ism.: Zachar József) 711/IV
712 TÖRTÉNETI IRODALOM azonban még mindig ez a legrészletesebb életrajz, amely francia nyelven valaha is megjelent, világossá teszi számunkra, mennyit is tudhat a mai Franciaország közvéleménye arról a vitéz katonáról és kiváló hadvezérről, akit ma is megkülönböztetett tisztelettel őriz emlékezetében. Bercsényi László őseivel kapcsolatosan Thaly Kálmán családtörténetét nem hasznosította a szerző, hanem tényként állítja be a 18. századi francia művekből merített ismereteit. Ebből számos tévedése és pontatlansága származik. Igazán azonban az apáról, ifjabb Bercsényi Miklósról írottak döbbentenek meg bennünket. Már a bevezető mondat így hangzik: „Neve nem választható el II. Rákóczi Györgynek (sic!), a szabadságharc vezetőjének nevétől.” (16. o.) Ezt követően egyszer sem szerepel a helyes név: II. Rákóczi Ferenc. Az életpályát érintő további tévedésekből még fel kell hívnunk a figyelmet a legsúlyosabbakra: A szerző az 1705-ös szécsényi országgyűlés helyett „az 1703-as ónodi rendi gyűléshez” köti Bercsényi Miklós fővezéri és az 1707-es ónodi országgyűlés helyett „az 1705-ös újabb ónodi rendi gyűléshez” fejedelmi helytartói választását. (26-27. o.) Ezt követően tér rá J. de la Rupelle a Bercsényi Miklós és Drugeth Krisztina házasságából 1689-ben Eperjesen született Bercsényi László életútjára. A gyermek- és ifjúkort Forster Gy. alapján vázolja fel, ennek során nemcsak a magyar nevek írásával, hanem az egyes történelmi szereplők tisztségeinek helyes megnevezésével is erősen hadilábon áll. Ezek közül csak azt emeljük ki, hogy Bercsényi László hadiszolgálatát 1708-ban a Nemesi Kompániában Köz Vitézlő Társként, azaz vicehadnagyi rendfokozatban kezdte meg és nem „kornétásként” (42. o.) Előléptetéseiről nem szerzünk tudomást e tanulmányból, bár ezek során tette Rákóczi a Nemesi Kompánia kornétásává 1709 végén és ezzel vált rangidőssé a kapitányok között. A szabadságharc egyes eseményeivel kapcsolatos tévedések jellemzésére is csupán egy példát említünk. A szerző nem tudja, hogy az 1710. január 22-i csata két néven: vadkerti vagy romhányi csataként ismert, mert így fogalmaz: „A vatkereti (sic!) csatában leljük, amely 1710. január 22-én zajlott le. Itt kell jeleznünk néhány hónappal későbbi romhänngeni (sic!) ragyogó helytállását.” (42. o.) A szülőföld kényszerű elhagyásával kapcsolatban ugyancsak téves a tanulmány fogalmazása: „De május 1-én Károlyi aláírja a szatmári békét. Visszautasítva annak aláírását és az ezáltali amnesztiát, László Lengyelországba megy, ahol találkozik apjával és Rákóczival.” (43. o.) Valójában 1711. február 21. óta Rákóczi mellett Lengyelországban tartózkodott és futár szolgálatot látott el. Az életpálya jelentősebb második szakaszát, a franciaországi katonai szolgálatot bővebben tárgyalja a szerző, azonban ennek során is kritika nélkül elfogad több 18. századi francia megállapítást. Egyes korábbi művekben szereplő részletek mellőzése mellett új levéltári források bevonásával kiegészíti a tanulmány Bercsényi Lászlónak alezredesként a spanyol örökösödési háború 1713-as utolsó hadjáratában, ezredesként az 1719-es spanyol-francia háborúban játszott szerepét, önálló huszárezrede alapításáról a korábbi ismereteket ismétli meg, de teljesen új részleteket közöl arról, milyen anyagi nehézségekkel küzdött az ezredtulajdonos. Házasságkötésével kapcsolatban feleslegesen részletezően szól a feleség származásáról, majd első ízben közli Bercsényi László 1727-es honosítási okiratát, továbbá a házasságából született 12 gyermek pontos életrajzi adatait. Az 1733-35 közti lengyel örökösödési háborúval kapcsolatban, amely Bercsényi brigadérosi kinevezését eredményezte, csupán néhány részletkérdésben haladja meg a tanulmány a korábbiakat. Örömmel olvastuk, miként idézi fel a szerző is a szemben álló oldalon harcoló Bercsényi László franciaországi és Károlyi Ferenc császári szolgálatban álló huszárezredes 1734-es találkozását a semleges pfalzi választófejedelem udvarában. J. de la Rupelle azonban tévesen Károlyi Sándort tartja az üdvözlésre sietőnek és Bercsényi részéről visszautasítottnak. (66. o.) 1738-as tábornoki kinevezése után a tanulmány azonnal Bercsényi Lászlónak az osztrák örökösödési háborúban való részvételére tér át, 1740-es hazatérési szándékát nem említi. Az 1741-es és 1742-es csehországi harcokra, a huszárság főfelügyelőjévé történt 1743-as kinevezésére és 1744-es altábornagyi előléptetésére vonatkozóan új levéltári forrásokat hasznosít, míg az 1744-48 közti további hadjáratokkal kapcsolatosan ismert tényeket foglal össze. A továbbiakban új források alapján részletezi a szerző azokat a nehézségeket, amelyek gátolták Bercsényit huszár-főfelügyelői tisztségében és azokat a pártharcokat, amelyek között végül is elnyerte Commercy kormányzói székét, a Szent Lajos-rend nagykeresztjét, majd 1758-ban a Franciaország marsallja legmagasabb rendfokozatot. E tanulmányban olvasható első ízben a marsalli kinevezési pátens érdemi része. Befejezésül hosszasan foglalkozik J. de la Rupelle azzal, hogy a francia szövetségre rákényszerült Mária Terézia miként helyezte vissza magyar nemesi kiváltságaiba Bercsényi Lászlót. Ennek során
