Századok – 1979
Folyóiratszemle - Györffy György: István király és műve (Ism.: Heckenast Gusztáv) 708/IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 709 létrehozták a szintézist, egyúttal alá is rendelődtek neki, ami avval az eredménnyel járt, hogy a hipotézisek rendszere egészében meggyőzőbb, mint egyes alkotó elemei külön-külön voltak. Áll ez a legtöbb joggal vitatottra, a Szabolcs vezérről szólóra is, amelyről most már, a szintézis ismeretében el lehet fogadni, hogy X. századi politikai történetünk szempontjából másokkal egyenlő értékű megoldási javaslat. A történeti források egymáshoz viszonyított értékrendjéről a forrásanyag újbóli átvizsgálásának, a régészeti anyag jellegének, a külföldi analógiák hézagpótló fontosságának, a forráskritika új lehetőségeinek számbavétele után így nyilatkozik a szerző: „István király életútjának vizsgálatában megkíséreltem az írott források szavainak bizonyító erejét a fenti tanulságok alapján szétválasztani, láthatatlanul is olyan súlyt adva a kortársi megnyilatkozásoknak, mintha azok a híriapcímek »hat ciceró« betűnagyságával volnának szedve, és velük szemben az időben távoli vélekedéseknek, mintha azokat az alig olvasható » nonpareille « szedés rejtené/’ Meggyőződésem, hogy ha ez a rendkívül szemléletes hasonlat nyomdatechnikailag realizálható lenne, történeti szakirodalmunk sok jövőbeli polémiáját megtakaríthatnánk. A szerző ugyan példás önfegyelemmel tartja magát az önmaga megszabta fogalmazási és következtetési játék szabályokhoz, de teljes biztonsággal csak az ítélheti meg, sikerült-e a történeti folyamat ilyen sok szintű rekonstrukciója, aki ugyanolyan alaposan ismeri a forrásokat, mint maga a szerző. Ameddig a recenzens ismeretei terjednek, a láthatatlanul is különböző betűnagyságok alkalmazása következetesen megtörtént; persze - hogy a szemléletes hasonlatnál maradjunk — a tulajdonképpeni probléma nem a hatcicerós betűnagyságnál, s nem is a nonpareille-nél jelentkezik, hanem a számtalan közbeesőnél: Thietmar minden egyes szavának vitathatatlan a súlya, a lengyel - magyar krónika állításai pedig tán még nonpareille-t sem érdemelnek. Az István-, vagy a Gellért-legendák egyes passzusainak értelmezése, információinak „betűnagysága” vitatott volt, továbbra is az, nem zárhatók ki szubjektív vélekedések. Sokat segíthetett volna egy lábjegyzetekbe rendezett kritikai apparátus, de erre a szerzőnek itt nem volt lehetősége. így is csodálatos, mennyi hasznos megjegyzést, kritikai tájékoztatást sikerült a nagy terjedelmű, „Irodalom” című függelékbe beleszorítani, azt is többek között, hogy mely fejezetek szövegének van tudományos, lábjegyzetes változata. Az István király-monográfia szövege két részre tagolódik. A könyv első, mintegy háromnegyedét kitevő része egy elsősorban társadalom-, politika- és művelődéstörténeti megalapozású István-életrajz, a könyv utolsó negyede a 10-11. századi magyar társadalom változásában megragadott rajza. A szokatlan szerkezetet a mű tudománynépszerűsítő célja indokolja. A korszak kutatóinak kényelmesebb lenne, ha a szerző a társadalomrajzban elmondottakat is beleillesztette volna az életrajz amúgy is igen széles keretei közé, ez azonban a nem szakember olvasók számára helyenként szinte már követhetetlenné tette volna az így sem egyszerű gondolatmenetet. Nem lehet célja ennek a recenziónak a könyv tartalmi ismertetése, hiszen alig van 10-11. századi történelmünknek olyan kérdése, amely valamilyen összefüggésben, fejezeteken végighúzódó vonulatként, vagy bekezdésnyi terjedelemben, esetleg csak utalás formájában elő ne kerülne. Inkább azokat a mozzanatokat emelném ki, s ezeket sem a teljesség igényével, amelyek túlmutatnak a szerző eddigi munkásságán. Györffynek korábbi munkáiban is erőssége volt - a magyar történeti források hiánya vagy elégtelensége esetén - az analógiás bizonyítás. Régebben is fölényes biztonsággal támaszkodott a frank vagy a mongol történet forrásaiból levonható tanulságokra. Nemzetközi látóköre most tovább tágult, tekintete már átfogja a bizánci, a népvándorlás kori germán és a 10-11. századi lombardiai forrásanyag kínálta analógiákat is, és így István király műve a szerző kezén a magyar történet sorsfordulójából az 1000 körüli új államszervezések esettanulmányává emelkedik. Említettem már a keresztény térítéssel és az egyházszervezéssel foglalkozó fejezetek számtalan apró részletből össze illesztett, újszerűségében is teljesen meggyőző előadását. Hasonló teljesítménynek tartom a Géza- és István-kori politikai történet nagyszabású rekonstrukcióját, és különösen sikerültnek István személyiségének forrásokkal alátámasztott fejlődésrajzát. Rendkívül érdekes és elfogadhatónak látszik az államszervezés időszakában felvázolt fejlődési sor, a folyóparti „sétálóutak” rendszerét követő tart omán у szervezési kísérletek hipotézise, majd ennek - Ajtony leverése után - sokkal kisebb területi egységekkel, a vármegyékkel való felváltása. Ha valóban ez volt a magyar államszervezés útja, magyarázatot kap kora középkori történetünk egyik feltűnő sajátossága, a korai feudális széttagolódás elmaradása.
