Századok – 1979
Folyóiratszemle - Kozenko B. D.: A „progresszív érá”-ról kialakított újabb koncepciók az amerikai polgári történetírásban 577/III
578 FOLYÓIRATSZEMLE mutatták be a reformokat követelő erőket. Idealizálták, Amerika gazdaságának megmentőiként állították be őket. Nem tettek különbséget a szocialisztikus, a polgári-liberális komponensek, valamint a rasszista, soviniszta tényezők között. A II . világháború utáni időszakban az amerikai történeti irodalom különböző irányzatai bírálták a korábbi liberális-reformista értékelést, s új szempontokat igyekeztek érvényesíteni a korszak vizsgálatában. Cikkünk elsőként R. Hofstadter munkáira utal. Ezeknek szerzője elmarasztalta a korábbi felfogást, mert eltúlozta a gazdasági tényező szerepét, „személytelenül” mutatta be a reformok korszakát. Megítélése szerint nagy gazdasági fellendülés jellemezte az 1900-as évek elején Amerikát, a reformok vizsgálatánál azonban a mozgalom vezetőinek, résztvevőinek eszméit kell előtérbe helyezni. Hofstadter a társadalmi tagoltság szempontját figyelmen kívül hagyta. Az amerikaiak többségét magával ragadó „önreformálási” eszme fogalmában oldotta fel. Kozenko tolmácsolásában ennek az „önreformálási” eszmének és mozgalomnak az okára nem derül fény. Egy, a beállítás egészének ellentmondó megállapítást ragadhatunk meg csupán. A középosztály pozícióinak megtartásáért állt a mozgalom élére. Volt tehát szociális érdek-motiváció az amerikai szerző szerint is, ha ennek társadalmi okait nem is vette figyelembe. Az eszmei, pszichikai, individuális elemek jelentőségének eltúlzásával az ún. neoliberális irányzatnak adott impulzust R. Hofstadter. A neoliberális iskola uralkodó szerepet tölt be az USA történetírásában a kérdésre vonatkozó irodalmon belül is. Az irányzathoz tartozó szerzők korábban olyan „ösztönös népi erőfeszítésnek” tüntették fel a reformokat kiváltó mozgalmat, amely Amerika megmentésére vállalkozott. Meg akarta szabadítani az Államokat a gazdagság és szegénység szélsőségeitől, az idejétmúlt szabadversen y-elv helyett a kormány és az üzleti élet új együttműködési rendszerét vezette be. Cikkünk szerzője az állami monopolkapitalizmus apológiájának tekinti ezt az értelmezést. Nagyobb figyelmet szentel az irányzathoz tartozó azon szerzők munkáinak, akik a reformmozgalom bázisának heterogenitására mutattak rá társadalmi és eszmei-politikai értelemben egyaránt. G. E. Mowry, W. E. Leuchtenburg és mások szakítottak azzal a hagyománnyal, amely szerint a reformerek Amerika sorsáért aggódtak. Csoportérdekek, félelem, faji előítéletek vezérelték őket. Nem népvezérek voltak. Az erős, kegyetlen, a tömegek felett uralkodó vezetőket idealizálták. W. H. Harbaugh és R. Seager munkái szerint a reformok korának idealizált nagy politikusai (Th. Roosevelt, W. Wilson) az amerikai expanzív törekvések hívei és érvényesítői voltak. J. M. Cooper, Ch. Chatfield pedig a mozgalom vezetői körében elterjedt faji előítéletekre világított rá. A neoliberális irányzaton belül periodizációs viták is folytak. Egyesek az 1920-as évtizedre is kiterjesztették a reformok kora elnevezést, mások szerint (A. S. Link, C. P. Parrini munkáit említi a szerző) a 20. század derekáig ez jellemezte az USA politikai fejlődését. Kozenko ezzel kapcsolatban kifejti, hogy kétségtelen tény, a 20. századi Amerikában van bázisa a polgári reformizmusnak. A monopolista-antimonopolista erők konfrontációja adott, a tömegmozgalmak is ebbe az irányba hathatnak. De a „progresszív éra” a monopóliumok uralma megszilárdulásának a korszaka, az ez ellen kibontakozó mozgalmak eredményét foglalja magába. Az első világháború utáni időszak Amerikájában már szilárdak a nagy monopóliumok pozíciói, éppen mert a reformmozgalom kompromisszumot eredményezett. Ekkor a reformtörekvések nem az éles és több alternatívát kínáló társadalmi krízis jelei, hanem a monopóliumok érdekei által meghatározott politikai lépések, mint az állami monopolkapitalizmus megnyilvánulási formái. A neokonzervatív irányzat képviselői szintén a reformista-liberális felfogás bírálatából indultak ki. Legjelentősebb képviselőjük R. H. Wiebe, aki az egyoldalú gazdasági közelítést bírálva a pszichológiai aspektus túlértékelésének hibájába esett. A reformokat kiváltó konfliktusok hátterében a kommunitász és a szociétász összeütközését láttatta. Az előbbi a régi, zárt, szűkkörű társadalmi elemeket tömöritette magába, az utóbbi az új, nyitott expanzív nemzeti társadalmat, törekvéseket jelentette. Megfogalmazói az új, modern középrétegből kerültek ki, a nagyvállalkozók is felsorakoztak mögötte. Ennek megfelelően a cél nem a társadalmi méltányosság elérése volt, hanem a gazdaság racionális, hatékony működése, amelyben fontos szerepet kapott a tőkés állam. A neokonzervatív irányzat másik jelentős képviselőjénél, S. P. Haysnél szintén ez az ökonómiai szempont dominál a korszak értékelésében. A társadalmi-politikai tényezők szerepét az iskola egésze figyelmen kívül hagyta. Napjainkban egyre nagyobb szerepet kap az „új baloldali” radikális iskola. Elutasítják az amerikai kapitalizmust, feltárják ellentmondásait, s reformokkal nem tartják megoldhatónak a problé
