Századok – 1979

Folyóiratszemle - Fegyukin Sz. A.: Az Októberi Forradalom és az értelmiség 579/III

FOLYÓIRATSZEMLE

579

mákat. Elmarasztalják a reformmozgalmat, mert kompromisszumot kötött a monopóliumokkal, azok eszközévé degradálódott. Az iskolán belül két felfogás különböztethető meg. G. Kolko: „The Triumph

of

the Conservativism: A Reinterpretation on American History 1900-1914 (New York 1963.) c. műve

alapján mutatja be

cikkünk

az egyiket. Ebben Kolko két erő harcaként állította be az ún. progresszív érát. Az egyik a nagyvállalkozók érdeke, törekvése, a másik az erőtlen, belsőleg megosztott reformerek mozgalma. Bár utóbbiak értek el helyi jelentőségű, részleges, átmeneti sikereket, össztársadalmi szinten a nagyvállalkozók kerekedtek felül. A két erő kompromisszuma az üzleti világ és a kormányzat új típusú viszonyához vezetett, amely napjainkig ható tényező, s Kolko szerint a konzervatív érdekeket szolgálja. Hasonló következtetéseket emel ki cikkünk J.

Weinstein: The

Corporate Ideal in the Liberal State 1900-1918. (Boston 1968.) c. könyvéből.

Kozenko

szerint

a

radikális iskolához tartozó szerzők nem ismerik fel a munkásmozgalom szerepét, túlbecsülik a monopóliumok erejét, túlságosan elmarasztalják a reformmozgalom vezetőit. Utóbbiakat azzal vádolják, hogy megalkuvásuk tette lehetővé a nagymonopóliumok számára a liberális eszmék eszközként való felhasználását. E tekintetben M.

Urofsky,

M.

Dubofsky,

G. D. Nash és Ch. Lasch

nevét

említi szerzőnk, akik a fiatal nemzedékhez tartoznak. Eklekticizmusukat elítéli, alkalmatlannak minősíti a korszak egzakt feltárására. Befejezésül O. L. Graham:

The

Great Campaigns: Reform

and

War in

America 1900-1928. (New York 1971.) c. könyvét elemzi a szovjet szerző. Értékelése szerint a hagyományos liberális felfogás életre keltésére tett O. L. Graham

kísérletet.

Megpróbálta a kérdés fentiekben is érzékeltetett sokszínű historiográfiája alapján a liberális felfogás jegyében a „progresszív éra” szintézisét adni. Természetesen eredménytelennek bizonyult a vállalkozás, eklekticizmus és belső ellentmondásosság jellemezte.

(Voproszi /sztorii 1976. 10. sz. 82-96. I.)

M.

SZ. A.

FEGYUKIN:

ÁZ OKTÓBERI FORRADALOM ÉS AZ ÉRTELMISÉG

Az oroszországi szocialista forradalom győzelme szempontjából nagy jelentősége volt a társadalom középrétegei, köztük az értelmiség és az alkalmazottak megnyerésének. Számukat tekintve az orosz társadalom alig egy százalékát jelentették, de társadalmi, politikai súlyuk, befolyásuk messze meghaladta ezt az arányt. A téma gazdag irodalma ellenére — a polgári szerzők hamisításai, számos szovjet tanulmány túlhaladottá vált szemlélet módja miatt - Fegyukin időszerűnek véli felhívni a figyelmet néhány újabb szempontra. Az értelmiségiek közvetlen szerepe az 1917-es politikai átalakulásban, a bolsevik intellektuellek jelentősége, az értelmiség politikai tagolódása, a munkások és a szellemi foglalkozásúak viszonyának változása azok a problémakörök, amelyekben átértékelésre van szükség.

Nem tartja kielégítőnek a szerző azt a csoportosítást - bár általánosságban igaz miszerint az orosz értelmiség egy része támogatta, jelentős hányada elutasította az Októberi Forradalom vívmányait, nagy többsége pedig passzívan szemlélte az eseményeket. Azt is vitatja a cikk, hogy a felső réteg általában ellenforradalmi magatartást tanúsított, a középszintű értelmiségi és alkalmazotti rétegek várakozó álláspontra helyezkedtek, s csak a legalsó réteg vette ki aktívan a részét a szovjethatalomért folytatott harcból. A társadalmi származást sem tekinti önmagában a politikai magatartást determináló tényezőnek. Ez konkrét vizsgálatot igényel, amit a bolsevik értelmiségiek vonatkozásában meg is kísérel. 38 kormányzóság adatai szerint 1920-ban a 213 ezer 1917 előtti párttag közül 13% volt értelmiségi. Figyelembe véve, hogy sokan áldozatul estek az ellenforradalommal vívott harcnak, valamint az alkalmazottak felső rétegét is szellemi foglalkozásúnak tekintve, Fegyukin szerint 1917-ben a bolsevikok 10%-a volt értelmiségi. Cikkünk szerint számuk nagyobb volt, mint ahogyan ezt az eddigi tanulmányok regisztrálták. A pártban, s így a forradalomban betöltött szerepük pedig - különösen a hivatásos forradalmároké - központi jelentőségűnek minősíthető. Hangsúlyozza a szerző, hogy politikai súlyuk mellett szakmai színvonaluk is igen magasnak bizonyult. Ezzel is magyarázható, hogy hatásukra a demokratikus érzelmű, haladó gondolkodású művészek, tudósok és katonatisztek sora állt 1917-ben a szocialista forradalom ügye mellé. Másrészt nem szabad szem elől téveszteni az orosz értelmiség forradalmi demokrata, a nép sorsáért felelősséget érző narodnyik hagyományait sem.