Századok – 1979
Folyóiratszemle - Mitrovič Andrej: Razgranicenje Jugoslavije sa Madarskom i Rumunijom 1919–1920 (Ism.: Arday Lajos) 561/III
562 TÖRTÉNETI IRODALOM Matica srpska, a londoni Public Record Office iratanyaga, a jugoszláv delegátusok és a nyugati szakértők emlékiratai, a korabeli jugoszláv pamfletek, a kérdéses területekre vonatkozó - túlnyomórészt szerb nyelvű - feldolgozások) felhasználásával megírt vaskos monográfia három fő és egy elemző-összefoglaló fejezetre oszlik, melyeket egy kiegészítés követ a szóban forgó - főként vitás - területek lakossága állásfoglalásának bemutatására, majd német és francia nyelvű összefoglalóval zárul. A „Nagy követelések politikája” c. legterjedelmesebb és legjobban megírt első rész mutatja be a jugoszláv delegációt, megjegyezve, hogy közülük senki sem jött az érintett területekről. Nyomon követi a jugoszláv területi igények megfogalmazását és változásait a stratégiai meggondolásokon alapuló PeSié-vonaltól (Kazán-szoros - Lippa - Maros — Szabadka - Baja - Mecsek — a Dráva, Mura és a Balaton vízválasztója) az etnikai indokolású kompromisszumos PaSiő-tervezetig, amelyre épült a február elején benyújtott hivatalos jugoszláv határigény (Memoár о revandikacijama . . . ), bizonyos bánáti, somogyi területek, a bajai háromszög és Pécs elhagyásával. (Báziás- Arad- Maros -Horgos -Mélykút - Bácsmonostor -Duna-Bár-Szederkény-Diósviszló-Darány-Babócsa-Iharosberény-Murakeresztúr-Alsólendva-Szentgotthárd.) Ismerteti a Tízek Tanácsa előtt és a területi bizottságban történt meghallgatásokat, a delegáció tagjainak tevékenységét, majd a nyugati szakértők által javasolt (ápr. 6.) és a külügyminiszteri tanácson (máj. 8.) jóváhagyott végleges bánáti és bácskai, de Duna-Dráva-Mura határt. Az 1919 áprilisa és augusztusa közötti időszakra valóban a „kis változtatások politikája” a jellemző. A már elfogadott határok megváltoztatására J. Cvijió professzor által szorgalmazott akciók csak Magyarországgal szemben jártak részleges eredménnyel: júliusban a területi bizottság döntése alapján Jugoszlávia megkapta a Muramelléket (Prekomurje) és a baranyai háromszöget. Ugyanakkor ki kellett ürítenie a Bánát Romániának ítélt sávját Temesvárral együtt. A jugoszláv pozíciók gyengeségét mutatja, hogy a további területnyereség (Klagenfurt, Barcs, Pécs, Mohács, Baja, Temesvár) érdekében hajlandók lettek volna elfogadni az általuk vitásnak tekintett területeken rendezett népszavazás eredményét nemcsak a szövetséges Románia, hanem a legyőzött Magyarország esetében is, sőt nemzetközi bizottság kiküldésének gondolatát is felvetették - ezekben a hónapokban csak a vesztesek részéről érkeztek ilyen javaslatok. Az utolsó rész a „pécsi ambíciók”-kai foglalkozik, s már a címadás is mutatja, hogy e követeléseket a szerző is túlzottnak tartja. Helyesen állapítja meg, hogy ez a stratégiai indíttatású mecseki határhoz való visszatérést jelentette, bár az érvelés etnikai-történeti-gazdasági volt: Jugoszlávia számára létfontosságú a mecseki feketeszén t>iztosítása. Minthogy a közép-európai határokat a nagyhatalmak szakértői húzták meg, s azok vezető államférfiai szentesítették, hiányolható az angolszász hatalmak és szövetségeseik jugoszláv politikájának elemzése, annak a területi bizottság tevékenységén keresztül történő bemutatása, képviselőik jellemzése. Bár sok angol kül- és katonapolitikai dokumentumra hivatkozik, több alapvetően fontosat nem említ, így Trumbid 1919 okt. 7-i és 18-i emlékiratait, az amerikai és brit hivatalos határjavaslatokat, Herron összeállítását a franciák sugallta „Bánáti Köztársaság”-ról és H. W. V. Temperley tanulmányát a baranyai határról. Hiányérzetünket fokozza, hogy sem magyar, sem román levéltári anyagokat, visszaemlékezéseket, feldolgozásokat nem használ, a korabeli vitairatok közül is csak a jugoszlávokat említi, így a többi érdekelt álláspontjának bemutatása elmarad. A delegáció munkáját aprólékosan nyomon követi, s a személyekhez kötődve az általuk követett irányvonalat nemzeti hovatartozásukból vezeti le, de nem tudjuk meg, mely társadalmi osztályok, rétegek érdekeit képviselte Trumbic, Smodlaka, Cvijiö vagy BoSkovió. Kitűnő viszont az a kép, amelyet a wilsonista, Olaszországgal szemben az Egyesült Államokra támaszkodó, az etnikai és önrendelkezési elvet mindenek fölé helyező horvátok és szlovének (Trumbid, Smodlaka, folger, Ribarí) és a stratégiai-gazdasági határok mellett kiálló, a franciák teljes támogatását élvező szerb politikusok és katonák (PaSid, Vesnid, PeSió, BoSkoviő) ellentéteiről, az erőviszonyoknak az utóbbiak javára történő eltolódásáról fest, hangsúlyozva PaSid központi, s egyben kiegyenlítő szerepét. Számos példával bizonyítja, hogy bár honfitársai nem vehettek részt a határokat megvitató tárgyalásokon, állandó és szívélyes kapcsolatban álltak a nyugati szakértőkkel (Tardieu, Laroche, White, Johnson, Leeper), akiket március elején, a határozathozatal napjaiban sikerült oldalukra állítani a bácskai határ kérdésében, így jelentős mértékben befolyásolni tudták a döntéseket. A horvátokat baráti szálak fűzték az angolokhoz, Seton-Watson köréhez, míg a szerbek a franciákkal és amerikaiakkal építettek
