Századok – 1979
Folyóiratszemle - Mitrovič Andrej: Razgranicenje Jugoslavije sa Madarskom i Rumunijom 1919–1920 (Ism.: Arday Lajos) 561/III
TÖRTÉNETI IRODALOM 563 ki szoros kapcsolatot, főként az USA-ba kivándoroltakon keresztül. Mitrovió szerint eredményes tevékenységükkel ők biztosították Jugoszlávia számára Zombort, Szabadkát, Nagykikindát, Versecet és Fehértemplomot (109-114, 265-266 1.). A jugoszláv küldöttség tagjai sajátosan alkalmazták az etnikai elvet: 1. igényt tartottak mindazokra a területekre, ahol délszlávok is laktak, de ahol relatív többséget sem alkottak (Baranya, Baja, Temesvár). 2. A bunyevácokat és sokácokat „katolikus szerbek”-ként emlegették, s a délszlávokhoz hozzászámították a többi szlávokat (szlovákok, ruszinok, bolgárok) is. 3. A Baranyában és a Bánát nyugati részén relatív többségben levő németekről kijelentették, hogy 18. századi telepesek lévén, véleményüket nem kell figyelembe venni; különben is legyőzőitek, s inkább kívánnak Jugoszláviához csatlakozni, mint Magyar or szaghoz vagy Romániához. 4. A magát túlnyomórészt magyarnak valló zsidóságot - s számuk különösen a városokban volt jelentős - külön nemzetiségként kezelték. Szorosan kapcsolódik e témához z statisztikai adatok kérdése, ugyanis a jugoszláv álláspont - a csehszlovák és románhoz hasonlóan - az volt, hogy az osztrák és magyar népszámlálási adatok erősen torzítottak, így a békekonferencia fórumai elé saját becsléseiket terjesztették, amelyek azonban - s ezt szükséges lett volna megjegyezni - ugyancsak nem tekinthetők objektíveknek. Ugyanakkor Trumbic az 1910-es népszámlálás adatai alapján is jogosultnak tartotta országa igényét a Bánát nyugati felére 1919. január 31-én a Tízek Tanácsa előtt. A jugoszláv igényekkel kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a nagy szerb soviniszta körök maximális követeléseiről van szó. Ugyanakkor a jugoszláv határok megállapításánál két kisebb területsáv esetében - egyedülálló módon - Magyarország javára alkalmazták az „életképesség” elvét: Szegedtől délkeletre és a pécs-mohácsi vasútvonal esetében. Ami a népszavazást illeti, azt először csak a szövetségesekkel (Olaszország, Románia) szemben támasztott igények megerősítésére kívánták felhasználni, de alapvető követeléseik teljesülése után (bácskai és baranyai stratégiai-gazdasági határ) további magyarországi területekre is javasolták, jól tudva, hogy ehhez Franciaország elvből nem járulhat hozzá - Mitrovió is ideológiai-pszichológiai propagandaeszköznek látja csupán. Később, 1920 elején maguk is elálltak tőle, mert, mint PaSió írta: ........ most Magyarország is népszavazást kíván, s a mi rossz adminisztrációnk úgy elidegenítette a németeket és zsidókat, hogy azok . . . kétségtelenül a magyarokra szavaznának” (340. 1.). A Csehszlovákiát, Pozsonyt, Jugoszláviával, Rijekával összekötő, s a Monarchia két volt vezető államát szétválasztó „korridor”-ról nincs szó - ez is bizonyítja a terv csehszlovák ihletettségét. Jugoszláv részről meg sem említették, noha etnikai érvet is találhattak volna: Nyugatmagyarország több tízezres horvátságát. A szerző nem utal arra a tényre, hogy a „kis változtatások politikája” csak a Tanácsköztársaság időszakában, egy „bolsevista” Magyarországgal szemben mutathatott fel eredményeket. Magyarország - Romániával szemben még kedvezőtlenebb - határait már 1919. március 21. előtt meghúzták, de három kisebb területsáv végleges sorsáról valóban csak 1919 nyarán döntöttek Párizsban. Ahogyan Románia megkapta az (Arad)-Nagyszalonta-Nagyvárad-Szatmámémeti vasútvonalat a tervezett szovjetellenes intervenció felvonulási bázisául, úgy kapta meg Jugoszlávia a Muramelléket és Dél- Baranyát a Magyar Tanácsköztársaság elleni végső hadműveletekben való részvétele kilátásba helyezéséért 5 hónappal később. Pasié nyíltan ír erről Proticnak 1919. július 12-én: „ . . . Mi (ezzel) itt megfelelő módot találunk arra, hogy elfogadtassuk határmódosítási igényeinket, .. . s hadseregünk örömmel tesz eleget ennek, hogy határainkat kiigazítsák a Bánátban, Bácskában és Baranyában.” (159. 1.) Bár egyik katonai akcióra sem került sor, a területi bizottság ilyen értelmű döntései véglegessé váltak. A szerző a már jóváhagyott Duna-Dráva-Mura határ megváltoztatásának okát a jugoszláv delegáció által pótlólag beterjesztett „új adatok” és folyamodványok hatásának tulajdonítja - mi inkább a francia és angol támogatás hatékonyságának. A határkérdések vizsgálatánál semmiképpen sem tekinthető kiindulási pontnak a hadműveletek befejezése, hiszen már a világháború éveiben, s különösen 1918-ban minden szövetséges fővárosban lázas munka folyt a szükséges adatok összegyűjtésére (The Inquiry, Washington; Peace Handbooks, London), s az emigráns politikusok, szerb és román államféfiak térképekkel ellátott határjavaslatok özönével árasztották el a külügyminisztériumokat. A határok előtörténetének vizsgálatához bőséges forrásul szolgálhatnának a londoni levéltárak iratai, a „New Europe ” számai, R. W. Seton-Watson és barátai munkái.
