Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
452 TILKOVSZKY LÓRÁNT annyira kifogásolnak, épp „tőlük kaptuk ajándékba”: gondoljunk a porosz kormány eljárására a lengyelekkel szemben, amelynek ridegségéhez a magyar nemzetiségpolitika nem volt hasonlítható. Mint már Bajcsy-Zsilinszky is tette, Pintér is rámutatott a magyarországi németségnek a magyarságénál jobb vagyoni viszonyaira, elismerve persze, hogy a gazdasági válságtól a németség is szenved. A magyar adópolitika, földbirtokpolitika — szerinte — nem tesz nemzetiségi különbségeket, ellentétben a szomszéd államok gyakorlatával. Az iskolapolitika tekintetében a hiányosságok ellenére is jelentős fejlődésnek tekinti a 46 A-típusú, 135 B-tipusú és 270 C-típusú német népiskola létesítését a trianoni országterületen, ahol korábban alig — (helyesebben: az 1918-at közvetlenül megelőző években már alig) — volt német iskolázás; a német tanítók tanfolyamairól sem szabad elfeledkezni. Bleyerrel ellentétben elvileg is helyesnek tartja a szülők szabad iskolatípusválasztását, akik nem terror következtében, hanem józan megfontolásból részesítik többnyire előnyben a В -típust az А -típussal szemben. Azt is kijelentette, hogy „a katolicizmust nem kell tanítania senkinek sem a kisebbségi jogok tiszteletére”; a problémát abban látta, hogy kevés német megy papnak vagy tanítónak. Megrótta Bleyert amiatt, hogy az 1930-as népszámlálás adatait ismertetve nem utalt a természetes asszimilációs folyamatra, s ezáltal a német népi állomány erőszakos csökkentésének benyomását keltette. Eléggé szembetűnő, hogy a Bleyer által festett sötét képpel szemben Pintér alaposan szépíti, enyhíti a valóságos problémákat. Helytálló azonban részéről annak megállapítása, hogy „Bleyer Jakab áldozatul esett egy szellemi mozgalomnak, amely figyelmen kívül hagyta a történelmi adottságot, a múltban és jelenben kifejlődött történelmi helyzetet, és amely a német birodalom határain kívül élő összes németséget, tehát a hazait is, egy nagy, egységes, az összes németeket magába foglaló kultürközösségbe, Kulturgemeinschaftban akarja összeolvasztani. Ez egy teória, amely in praxi abszurd, mert olyanokat akar egyesíteni, akik‘évszázadokon keresztül más népek miliőjében éltek, akiknek kultúrája teljesen speciális, sajátlagos kultúra, amely nem azonos a németországi kultúrával”. Pintér kifejezte reményét, hogy „a hazai németség a jövőben is megtalálja sajátos külön kultúrája fejlesztésének feltételeit”. Majd Bleyer mozgalmára célozva kijelentette: „Nem szabad utat engedni olyan törekvéseknek, amelyek, ha talán nem is célzatosan, de tényleg a magyar állam iránti szeretetet és hűséget a nemzetiségek lelkében meglazítani alkalmasak. A legjobb szándékú beállítás is a német kultúrának, a német faji erényeknek a fölényéről — zavart kelthet az egyszerű ember lelkében, mert lehetetlen józanul azt kívánni, hogy az egyszerű ember magában meg tudja csinálni azt a szintézist, hogy ő száz százalékig tagja lehet egy Kulturnatíonnak vagy Kulturgemeinschaftnak, és emellett száz százalékig magyarul gondolkozzék és érezzen. Ezt megteheti egy egyetemi professzor, de erre nem képes egy egyszerű falusi ember. És ha van valami, ami lassítólag hathat és hat is a magyar kormány iskolapolitikája érvényesítésénél a gyakorlatban, akkor az éppen a Kulturgemeinschaftra való törekvés folytán kiprovokált természetes visszahatásban keresendő”. A magyar közvéleményt Pintér arra szólította fel, hogy a kérdést nyugodtan, minden idegeskedés nélkül kezelje, mert a hazai németség nagy tömegei nem osztják Bleyer felfogását, és távol állnak minden centrifugális törekvéstől. Bleyert pedig felszólította, hogy revideálja politikai álláspontját, amely eltávolodott a magyar politika vonalától és tradíciójától, és saját régebbi, pl. 1918-as felfogásától. Figyelmeztette arra, hogy a kisebbségi politikában nagyfokú tapintatra van szükség. „Különösen itt Magyar
