Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
430 TILKOVSZKY LÓRÁNT Fejtegetései során Gratz arról is vallott, hogyan képzeli a kisebbségi kérdésben az „ideális állapotot”, s miként tartja azt megközelíthetőnek. Egy „minden türelmetlenségtől ment kisebbségi politika” lebegett szeme előtt, „amely abban áll, hogy az egy és ugyanazon országban élő különböző etnikai csoportokkal való bánásmód terén az állam ugyanazt a toleranciát gyakorolja, amely ma vallási dolgokban általános szabály: azaz, hogy éppen olyan kevéssé törődjék azzal, hogy polgárainak mi az anyanyelve, milyen nyelvet akarnak családi körben vagy templomaikban hallani, milyen nyelven akarják gyermekeiket taníttatni, mint ahogyan nem törődik azzal, hogy milyen vallásfelekezetnek tagja és melyik templomban végzi ájtatosságát. Amint megdőlt az az elv, hogy az államnak joga van arra, hogy meghatározza polgárainak vallását, éppen úgy meg kell dőlnie annak az elvnek is, hogy az államnak joga van arra, hogy polgáraira rákényszerítse egy nekik idegen nyelv használatát, amint ezt az asszimilációs elmélet hívei követelik. De a vallási türelmesség is csak akkor vált lehetővé, amikor az egyes államok vallásfelekezetei arra szorítkoztak, hogy törekvéseiknek pusztán csak saját hazájuk határain belül éljenek, és amikor nem kerestek azok részére támogatást a külföldön. Hogy a vallási harcok oly sokáig tartottak, az főleg arra vezethető vissza, hogy a vallási kérdések igen sokáig politikai célokkal voltak kapcsolatban. Amíg a világ katolikusai nemcsak hitéletük tekintetében, de saját államukhoz való viszonyuk tekintetében is külföldi katolikus hatalmak kívánságai szerint jártak el, amíg egyidejűleg a protestánsok is ott, ahol saját államukkal összeütközésbe kerültek, külföldről kaptak politikai és szükség esetén katonai támogatást, a vallási kérdések terén sem lehetett elérni az ideális állapotot”.2 3 Glatz e cikkére Bleyer 1932. augusztus 6-án azonnal reagált, egy hosszabb levélben. Ebben kifejtette, hogy kezdettől fogva és évek hosszú során át maga is azt vallotta, amit Gratz: német kisebbsége kérdését magának Magyarországnak kell megoldania. Hitte, hogy saját érdekében meg is fogja tenni azt, e hitét azonban teljesen elvesztette. Arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy Magyarország önmagától sohasem fog józan belátásra térni: „a magyarosítás sohasem volt oly kíméletlen, oly céltudatos, és oly átfogó, mint ma. Ez tény, amiről nem is lehet vitatkozni”. A német kisebbség jogaiért folytatott harcnak eddig járt útja zsákutcának bizonyult. A magyarországi németségnek, ha nem akar belenyugodni az asszimilációba, egyetlen lehetősége van csak: a nagy német népközösség segítségéhez kell folyamodnia. „Ha a német birodalom és a világ németsége tényleg meg akarja menteni az egyes német népcsoportokat, akkor Magyar országgal szemben alkalmaznia kell minden eszközt, amely rendelkezésére áll.” Magyarország is minden eszközt felhasznál a magyar kisebbségek érdekében a kisantant-államokkal szemben. Bleyer hangsúlyozta, hogy ultima ratiót emlegetve is békés eszközökre gondol; így tárgyalásokra Berlin és Budapest között, engedményekre szorítandó a magyar kormányt a német kisebbség kérdésében. Elismeri, hogy ez az út kockázatos: ha a német nyomásnál erősebbnek bizonyul Magyarország ellenállóereje, akkor a magyarországi németség elveszett. Mégsem lát más lehetőséget; a német kisebbség és a magyar kormány közti tárgyalástól már nem vár semmit. Gratz felfogásával szemben Bleyer természetesnek találta, hogy a határokon átnyúló népközösségi szálak szövődjenek, s elvitathatatlan jogának tartotta, hogy a népközösség gondolata jegyében végezzen agitációs és propagandamunkát a német kisebbség körében. 23 Gratz Gusztáv: Állami közösség és népközösség. Magyar Szemle, 1932. aug. 297-307.
