Századok – 1979
Figyelő - Pölöskei Ferenc: Károlyiról a forradalmak évfordulóján 333/II
KÁROLYIRÓL A FORRADALMAK ÉVFORDULÓJÁN 341 amelyet nem is szociáldemokrata barátai közöltek vele először, hogy tudniillik a Tanácsköztársaság új államrendszerében nem tekintheti magát államfőnek, köztársasági elnöknek. Állta azonban a próbát. Válsága végül is nem hátravetette, hanem előrelendítette. Egyéni sérelmeit is legyőzte. S anélkül, hogy a kommunisták koncepcióját, a világforradalom akkor reálisnak tűnő lehetőségét a maga teljességében kül- és belpolitikai konzekvenciával a magáévá tette volna, azt vallotta — amint Emlékiratából kitűnik -, hogy Magyarországot csak az internacionalizmus mentheti meg. Motiválta ugyan még e felismerést a keserűség is, amely a polgári demokratikus kormányzatban hittel, lendülettel folytatott tevékenységének zátonyrafutásából fakadt, de a történelem s további egyéni életpályája szempontjából a jövő útjának megsejtése ebben a lényeges mozzanat. A belső, őszinte közeledés a polgári demokratikus forradalmon szükségszerűen túllépő szocialista Magyarország vállalásához. A Tanácsköztársaság sorsát egyre inkább a maga ügyének tekintette. S ebben, — hogyha a tételes kifejtésre nem is vállalkozott — benne rejlett a polgári demokratikus kormányzat és saját korábbi politikai szereplése ellentmondásosságának a kritikája is. Ez a körülmény pedig az egyéni válságából való kiúthoz adta a döntő impulzust s egyben — politikai értelemben — az eltávolodást is eredményezte tegnapi polgári radikális és szociáldemokrata barátaitól. így, ezzel az útravalóval - Kun Béla tudtával indult feleségével rövidnek hitt, de hosszúra, 27 évre nyúló emigrációs útjára. Már az ellenforradalmi szervezkedéseket látva megsejtette, hogy — amennyiben a Tanácskormány kénytelen átadni a helyét, vagy leverik, akkor a féktelen, mindkét forradalom ellen induló terror időszaka következik az országban. Ez történt. A Peidl-kormány ugyan még a Népköztársaság kormányának tekintette magát, de azáltal, hogy megszüntette a Tanácsköztársaság alkotásait, s a tulajdonviszonyok terén végrehajtotta a polgári restaurációt, voltaképpen utat nyitott a totális, mindkét forradalom ellen támadó, már meghatározó fasiszta elemeket tartalmazó ellenforradalom korszakának. A történelem így leckét adott a polgári demokratikus ábrándokat melengető szociáldemokrata, szakszervezeti politikusok számára az ellenforradalom természetrajzából. A Friedrich-kormány s az azt követő kormányok Károlyit már egy sorba állították a kommunistákkal, s azt vallották, hogy a forradalmakat — mint idegen anyagot — ki kell vetni a nemzet testéből. A Peidl-kormány kudarcát, majd a keresztény, nemzeti jelszavak hangoztatásával, antantsegítséggel megszilárdított fasiszta rendszert látva, az emigrációban élő Károlyi immár a kommunista mozgalomban látta az új Magyarország megteremtésének döntő tényezőjét. Hogy hite, optimizmusa nem hagyta cserben, abban meghatározó szerepe volt a kommunista párttal kialakított kapcsolatainak s a kommunistákhoz fűződő barátságának. Ennek azonban már a vázlatos elemzése is túlmutat e cikk keretein. Történeti irodalmunk — amint jeleztük - korábban nem nagyon kényeztetett el bennünket e nagy ívű életpálya bemutatásával. A közelmúltban megjelent említett könyvek — bár helyenként még kiegészítésre szorulnak, vagy ellenvetésre késztetnek — nemcsak ismereteinket gazdagítják, hanem hozzásegítenek bennünket a Károlyi-életműre rátelepedett homály és zavar eloszlatásához, a történeti tisztánlátáshoz. 11 Századok 79/2
