Századok – 1979
Figyelő - Pölöskei Ferenc: Károlyiról a forradalmak évfordulóján 333/II
336 PÖLÖSKEI FERENC kenységének előfeltétele volt megválása ettől az 1909-től viselt tisztségtől. Nem véletlen ezért, hogy a politikai pályafordulatában oly jelentős 1912. június 4-ét — Tisza parlamenti brutális fellépését az ellenzékkel szemben — nyomban követte lemondása az OMGE elnökségéről. Június 7-én került erre a sor, amikor annak végrehajtó bizottsága előtt többek között kijelentette: „Nem lázítani jöttem ide, nem dikciózni. Lemondásomat a legkomolyabban veszem.” Igen messze volt a marxizmus ismeretétől — bár Marx Tőkéjét nagybátyja, Károlyi Sándor a kezébe adta —, elfogadásától különösképpen, de már a magyarországi és világpolitikai események logikája szerint haladt. Visszatérésre sohasem gondolt, vargabetűket nem írt le, s többé nem került sor nála hasonló gyors, s mégiscsak váratlan lépésre. Emiatt aligha beszélhetünk arról, amiről egyébként elsősorban újságcikkekben olvashattunk, hogy tudniillik Károlyinak több, sok pályafordulata közül ez az 1912. júniusi csak az egyik volt. Mert ez volt az ő igazi pályafordulata. Az akkor 37 éves Károlyi maga is 1912. június 4-ét és az azt követő napokat, az ellenzék képviselőházi szólásszabadságának korlátozását jelöli meg sorsfordítójaként. Annak ellenére, hogy rajta kívül, Hajdú Tibor, illetve Jemnitz János és Litván György is kimutatják azokat a tényezőket, amelyek döntésében szerepet játszhattak. (A 48-as hagyományok a családban, Károlyi Sándor személyes hatása, a Tisza elleni korábbra is visszanyúló ellenszenv, Károlyi izzó szenvedély essége, amely kiemelte a rutinpolitikusok sorából stb.) 1912 júniusában mindenesetre visszavonhatatlanul rálépett arra az útra, amelyen azután az akadályok, buktatók, csapdák ellenére mindig előrehaladt. Ezt a fejlődéstendenciát a megtorpanásokkal együtt — a legmélyebben és legszerteágazóbban Hajdú Tibor monográfiája követi, elemzi. Feltárja a megmaradó és újként jelentkező ellentmondásokat is, ezáltal azonban még inkább hitelesíti a jelzett előrehaladást, amelynek jelentős állomásai: a Károlyi-párt megalakulása 1916-ban, a Választójogi blokk létrehozása 1917-ben, s 1918 nyarától a szinte már egymást érő, forradalmat érlelő események sora. Károlyi politikai útjának alakulásában 1912 júniusa és az 1918-as polgári demokratikus forradalom közötti időszakban három tényezőnek volt meghatározó szerepe. Justh Gyula politikájának, az Osztrák—Magyar Monarchia, ezen belül a magyarországi kormányzati rendszer tovább szélesülő és mélyülő válságának, és végül a polgári radikálisokkal és a szociáldemokratákkal szorossá váló kapcsolatának. Az első két tényezőt főként Hajdú elemzi, a harmadikkal már Jemnitz és Litván is behatóbban foglalkozik. A Hit, illúziók nélkül természetesen már műfajánál fogva is, az események menete szerint, végighalad e problémák bonyolult szövevényén. Miután most nem törekedhetem a teljességre, elsősorban Justh Károlyira tett hatását emelem ki a három tényező közül. Ezen belül a mélyebb történeti kérdés természetesen az, hogy a Justh-féle függetlenségi ellenzékiségből vezetett, vezethetett-e út, a polgári demokratikus forradalom irányába? A kiegyezés megszilárdulása és a felgyorsuló kapitalista konjunktúra kétségtelenül nem kedvezett az ellenzékiségnek. Szűkre szabta kritikai lehetőségeit, annál is inkább, mert eleve kirekedtek belőle a kiegyezési rendszert végső soron aláásó tényezők, a föld és nemzetiségi kérdés és nem vált e politika alkotó elemévé a munka — tőke ellentétéből fakadó munkáskérdés sem. Ez a korlátozott tartalmú ellenzéki politika azután éppen belső gyengeségei miatt gyakran egyenesen retrográd elemekre épített. Vannak egyes felfogások, amelyek ezt a függetlenségi párti vezető politikusok többségére valóban jellemző folyamatot kizárólagosnak tekintették. A mélyebbre nyúló elemzés — mindenekelőtt Justh Gyula életútja - azonban módosítja ezt a sommás képet. A dualista rendszer
