Századok – 1979
Folyóiratszemle - Kónya István: Tanulmányok a kálvinizmusról (Ism.: Ladányi Sándor) 152/I
TÖRTÉNETI IRODALOM 153 Az, hogy a marxista-leninista valláskritika területén is úttörő jellegű kutatómunkát magyar, s Debrecenben - a „Kálvinista Rómában” - működő kutató végezte el, kézenfekvő. A szocialista országok közül ugyanis hazánkban messze a legmagasabb a vallásos világnézetű lakosság körében a reformátusok számaránya (s a történeti fejlődést tekintve nyugodtan ide számíthatjuk még a szomszédos államok területén élő reformátusok jelentős részét is). Másrészt éppen a magyar nép történetében, „a két magyar hazában” legjelentékenyebb a kálvinizmusnak a politikai, ideológiai, társadalmi és kulturális szerepe. A szerző kötetében tanulmányait három fő részre osztotta: Bevezetés, amelyben a kutatási programot vázolja, I. rész, amelyben a kálvinizmus általános kérdéseire vonatkozó cikkek; történeti és dogmatikai problémák vannak túlsúlyban, П. rész, amelyben a magyarországi kálvinizmusról szóló tanulmányok kaptak helyet, amelyek főként az 1918-1949 közötti időszak, elsősorban politikai ideológiai kérdéseivel foglalkoznak. „A marxista-leninista kálvinizmus-kutatás politikai és elméleti jelentőségéről” szóló bevezetés első részében hangsúlyozza a szerző a protestantizmus, közelebbről a kálvinizmus marxista szemléletű vizsgálatának fontosságát, és indokainak, érveinek felsorolását a protestantizmus számarányára vonatkozó statisztikai adatokkal is alátámasztja. Majd a marxista-leninista kálvinizmus-kutatás nemzetközi jelentőségét fejtegetve a következő eredményre jut: a) mivelhogy a kálvinizmus a protestantizmusnak a „legradikálisabb” formája (mert az ennél radikálisabb reformációs irányzatok - mindenekelőtt a Münzer-féle népi reformációs teológia — történetileg nem maradtak fenn), ezért a kálvinizmusban jól tanulmányozhatók azok az ideológiai vonások, amelyeket a feltörekvő korai polgárság - még vallási formában — történetileg kitermelt; b) Magyarországon a szocializmus építésének körülményei között a politikai együttműködés feltételeinek kiépítése a református egyházzal lényegesen könnyebben, zökkenőmentesebben ment végbe, mint a római katolikus egyházzal. Ez a proletárdiktatúra államának egyházpolitikája szempontjából jelentős pozitív tapasztalatokat is szolgáltat, amelyek nemzetközi hasznosítása figyelemre méltó lehet más országok számára is; c) mindezeken túl egy speciális valláselméleti területen elért tudományos eredmények a marxista-leninista valláskritikai kutatások általános kérdései vonatkozásában is gazdagíthatják adatokkal, módszertani eredményekkel a tudományos ateizmus ismeretanyagát. A Bevezetés második részében a szerző összefoglalja a Kálvin- és kálvinizmus-kutatás történetét; ahhoz, hogy a kálvini tanítások „történelmi fejlődésének ritmusára” és „sajátos vonalvezetésére” mutathasson rá, egészen a legújabb időkig, Kálvin életművéhez kell visszanyúlnia. Doumergue-et idézi: . az egyedül hiteles kálvinizmus (mégiscsak a Kálvin kálvinizmusa”. Azt azonban a tudományos kutatásnak tudomásul kell vennie, hogy ebben az értelemben már a második reformátori nemzedék (tanítványai) sem volt „kálvinista”, még kevésbé a magyarországi kálvinizmus - kezdettől fogva! - nem „kálvinista”. (Nem „szolgai” módon vették át a reformátor tanait, lásd erre vonatkozóan Révész Imre: Szempontok a magyar „kálvinizmus” eredetének vizsgálatához, Századok 68(1934) évf. 257-275. és Tegnap és ma és örökké, Debrecen, 1944. 145-161.) Erre tekintettel kell lenni történetileg is, különösen ha „a marxista-leninista kálvinizmus-kutatás végső célja csak az lehet, hogy a kálvinizmus múltjából tudományosan elemezni tudja a kálvinizmus jelenét”. A szerző ezzel a ténnyel teljesen tisztában van, amikor azt mondja: „számunkra az igazi probléma inkább az, hogy ezek a módosulások, változások milyen társadalmi-történeti változásokat tükröznek, miért következtek be”. A Bevezetés harmadik részében a kálvinizmus, a kálvinista vallás mibenlétének kérdésére keresi a választ a szerző. A kiindulási alapot a reneszánszban véli megtalálni, majd a kálvinizmusnak a többi protestáns irányzathoz való viszonyát vizsgálja. A szerző határozottan szemben áll azzal a nézettel, amely szerint a kálvinizmus fő bázisa erdetileg a falu lett volna (Gyeborin). Ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a kálvinizmus vallási ideológiája határozottan „antifeudális polgári” jellegű. A kálvinizmus polgári ideológiai jellegét bizonyítja, amikor azt mondja: „Megfigyelhető az is, hogy a kálvinista politikai doktrína éppen ott jut a legközelebb a polgári forradalmi gondolathoz, ahol - Kálvinnál magánál csak végső eszközként, de követőinél már központi elvként — kimondja a zsarnok megölésének antifeudális, polgári forradalmi elvét, s ezzel együtt a még döntőbb népszuverenitás elvét is.” (Ennek a magyarországi szabadságharcok ideológiájában való érvényesülésére lásd Benda Kálmán: A kálvini tanok hatása a rendi ellenállás ideológiájára, Helikon XVII(1971) évf. 322-330.) Az elvi bevezetés után „A kálvinizmus általános kérdései”-t vizsgálja a szerző, társadalomtörténeti szempontból. E főtéma öt problémakört (eredetileg öt külön tanulmányt) fog össze, amelyek - a
