Századok – 1979
Beszámoló - Történettudomány és társadalomtudományok. Beszámoló a Magyar Történelmi Társulat 1978. március 29–31-i szegedi vándorgyűléséről (Gunst Péter–L. Nagy Zsuzsa) 132/I
144 BESZÁMOLÓ Maróthy János számos példával illusztrálta (pl. huszita dal stb.) a zenei formák és műfajok kialakulásának történeti meghatározottságát. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a művészet társadalmi eredetének, gyökerének és kapcsolatának feltárásához, valamint bemutatásához sokkal nagyobb mértékben van szükség a magatartásmód, az életviszonyok, az eszmék történetének vizsgálatára, mint ahogyan az eddig történt. A modern kori művelődéstörténet néhány — főleg az interdiszciplinaritással összefüggő — módszertani kérdéséhez szólt hozzá Lackó Miklós. A rokontudományok eredményeinek felhasználása igen sok belső módszertani problémát vet fel. így többek között azt, vajon mennyire korszerű és „biztos” ismereteket és szempontokat veszünk át a rokontudományoktól? Igen gyakori, hogy a történész biztos, korszerű eredménynek tekint olyan irodalomtörténeti vagy esztétikai megállapításokat, amelyeket az illető tudományág területén még (vagy már) messzemenően vitatnak. Az interdiszciplinaritás tehát nem kész eredmények átvételét jelenti egyszerűen, hanem bizonyos fokig együtthaladást feltételez a többi tudományág fejlődésével. Egy másik vitakérdés a modern kori kultúrtörténettel foglalkozók körében, hogy a kultúra mely szintjeit kell a történésznek vizsgálnia. Persze mindegyiket (vagyis a modern korban a tömegkultúrát, az elit-kultúrát s a népkultúra maradványait), ebben egységes az álláspont; de sokan mégis azt tartják, hogy a történész igazi területe a tömegkultúra; a magaskultúra jelenségei eszerint valami ezoterikus világot alkotnak, ahol a történész szükségképp düettánsként mozog. Ezt nem lehet helyes álláspontnak tekinteni, noha kétségtelen, hogy a közvetlen társadalomtörténethez — felszínesen nézve a dolgot — a tömeges kulturális jelenségek tapadnak. Németh G. Béla az irodalomtörténet vonatkozásában szólt egy rendkívül fontos, más művészeti ágakat is érintő kérdéskörről. Arról ti., hogy bár Gervinustól Waizekig mindenki hangsúlyozza fontosságát, mégis rendkívül kevés történt a mű befogadásának és hatáskifejtésének vizsgálata terén. Az erre irányuló munkálatok egyrészt a történetiség elvének bevitelét, másrészt a teljesség-igényt egyaránt szolgálják. Ugyanis „a befogadás és hatás megragadása csak a közönség határozott társadalmi, történeti, művelődési rétegelése alapján képzelhető el, beleértve az írástudatlan tömegeket is”. Az ilyen vizsgálatok révén pedig „a periodizáció, a folklórral való viszony, a stílusváltás tisztázása jóval egyszerűbb lesz”. A befogadók, befogadási fokok és minőségek differenciálása teszi lehetővé, hogy megtalálják helyüket az irodalomtörténetben, illetve a társadalom egyetemes művelődéstörténetében azok az alkotói és alkotási rétegek, melyeknek beiktatása gyakran vitatott, s amelyek „a reprezentatív művek rétege, közönsége és funkciói alatt húzódnak”. Tanulságos fejtegetése kitért pozitív szerepükre, amely a közvetítésben és az olvasásra szoktatásban nyilvánult meg. E pozitív hatással együtt él ugyanakkor a „szimplifikálva stabilizáló” negatív szerepük is. Ha ezt az „accustoming literature”-! (az amerikai irodalomszociológia kifejezésével élve) nem vesszük figyelembe, aligha lesz lehetséges a tömegek tudatának s a tudat társadalmi mozgásának vizsgálata. Frappáns példákkal mutatta be, hogy az általa szükségesnek vélt rétegelés hogyan segíti a Kosáry által dominánsan újaknak nevezett mozzanatok megragadását, hogy a közönség története nélkül az „alkotás-származtatások is fölötte kétségesek”. A művelődéstörténet és az egyes szakágak, illetve a társadalomtudományok egymáshoz való viszonyáról, annak megváltozásáról szólva Németh Lajos a művészettörténet
