Századok – 1979
Beszámoló - Beszámoló a magyar–csehszlovák történész vegyesbizottság 13. ülésszakáról (Szakály Ferenc) 120/I
130 BESZÁMOLÓ gazdasági-társadalmi válságának részeként elemezzük. A szabadságharc megoldhatatlan problémája a pénzhiány volt, amin a kuruc államvezetés a rézpénz kibocsátásával kívánt úrrá lenni. Л rézpénz mint szükségpénz közel sem volt ismeretlen eszköz a szabadságharc előtti Magyarországon, de Rákóczi rézpénz-kibocsátása legalább négy szempontból különbözött a korábbiaktól: 1. érvényessége az egész, Rákóczi uralma alatt álló területre kiterjedt; 2. az államvezetés makacsul ragaszkodott a réz-, illetve az arany- és ezüstpénz azonos kurzusához; 3. a kuruc állam külföldi fizetési kötelezettségeinek arany- és ezüst - pénzben, a belföldieknek pedig rézpénzben tett eleget, 4. a rézpénz eleinte élénkítőleg hatott a belkereskedelmi forgalomra és fizetésképtelenné tette az államot, mire az inflációval és kényszerárfolyammal igyekezett segíteni magán. A rézpénzt már 1705 őszén is csak nagy nehézségek árán lehetett névértékben elfogadtatni, ami 1706-1707-ben inflációs és devalvációs kísérletekhez és gazdasági-társadalmi válsághoz vezetett. Az adott körülmények között Rákóczi ugyan más pénzügyi politikát aligha folytathatott; ahogy azonban elkerülhetetlen volt a rézpénz bevezetése, úgy elkerülhetetlenek voltak annak következményei is. A rézpénznek néhány év múlva már egyáltalán nem volt kurzusa, a kereskedők elrejtették áruikat; akik maguk nem termeltek vagy jobbágyaiktól terményadót nem kaptak, az éhínség szélére jutottak. Ebben az országos válságban leljük a bányászmozgalmak kiváltó okát is. Az előadó előrebocsátotta, hogy bár rokonszenvünk az elnyomott dolgozó osztályoké, s a mozgalmak kapcsán beszélhetünk jogosultságról és igazságosságról, de nem minősíthetjük azokat haladóknak. Részben, mert nem volt — s forradalmi helyzet híján nem is lehetett — a közvetlen gazdasági követeléseken túlmutató tartalmuk, részben pedig, mert egy olyan feudális államrendszer ellen irányultak, amely maga is háborúban állott az őt korlátozó Habsburg-birodalommal, s amellyel a dolgozó lakosság egyéb rétegei még nem fordultak szembe, részben még aktívan támogatták azt. A kuruc államvezetéssel szembeni elégedetlenség először 1706 elején, a katonaság soraiban jelentkezett (világosan megfogalmazza ezt a Két szegénylegénynek egymással való beszélgetése és A szegénylegények éneke). Ezt az államhatalom a közvetlen anyagi követeléseik kielégítésével szerelte le. Kevésbé volt megértő a dolgozó rétegek megmozdulásaival szemben. Miután az alsó-magyarországi bányavárosok bányászai 1706-ban hiába fordultak panaszaikkal (drágaság, a pénz elértéktelenedése), Hellenbach János Gottfried bányakamarai adminisztrátorhoz és magához Rákóczihoz, 1707-ben zendülés tört ki Selmecbányán (március 17.) és Szomolnokon (július 15.). Bár e mozgalmak már bővelkedtek tumultuózus jelenetekben — Selmecen Hellenbachot is megsebesítették, Szomolnokon pedig megrongálták a bányaberendezéseket —, azokat még sikerült megfékezni az élelmiszerellátás megjavításával. Nem sokáig azonban; Selmecbányán 1707 augusztusától egymást követték a munkabeszüntetések, a sztrájk szeptember végén zendüléssé változott, majd fegyveres felkelésbe torkollott. A Rákóczihoz indult bányászküldöttséget a megyei felkelés visszatérésre kényszerítette, majd október 1-én katonaság szállta meg Szélaknát. Miután a bányászok nem voltak hajlandók kapitulálni, október 3-án Neumann ezredes katonai sortűzzel (11 halott és sok sebesült) törte le a felkelést és kényszerítette a bányászokat a munka felvételére. Ez lecsendesítette ugyan a kibontakozóban levő úrvölgyi, besztercebányai és körmöcbányai megmozdulásokat, de még az államélet irányítóinak körében is olyan megdöbbenést és megütközést keltett, hogy az Rákóczit a tanulságok levonására kényszerítette. Ennek következményeként a fejedelem
