Századok – 1979
Történeti irodalom - „Szálasi naplója”. A nyilasmozgalom a II. Világháború idején (Ism.: Tilkovszky Loránt) 1131/VI
1134 TÖRTÉNETI IRODALOM tartalmi hitelességére, a beléjük szőtt, kitalált bcszédfordulatok olykor hamis képzetet keltenek a tárgyaló partnerek — egyfelől Szálasi és munkatársai, másfelől a miniszterelnökök, vagy éppen a kormányzó, illetve a németek - egymással való érintkezésének hangneméről, hangulatáról. Az igazi veszélyt azonban abban látjuk, hogy ezek az itt, vagy legalábbis ilyen formában nem egészen helyénvaló népszerűsítő módszerek kételyt ébresztenek a forráspublikáció érdemi kérdésekben való tudományos hitele és megbízhatósága iránt is, holott e tekintetben Karsai munkája korrekt. Nem hagyta ki a kötetből a válogatás alkalmával, és nem kente el a szövegek említett átírása, „feldolgozása” során azokat a momentumokat, amelyek nem a köztudatban élő leegyszerűsített képet mutatják, hanem feladják a kérdést: hogyan lehettek oly gyakori és olykor elég vaskos „németellenes” megnyilvánulásai annak a Szálasinak, aki a hatalomért folytatott harcában mindig is számított a németek segítségére, s végül is a hatalmát nekik köszönhette. Nem tér ki a válaszadás elől sem: fejtegetései meggyőzően bizonyítják, hogy Szálasi „németellenessége” mily szorosan összefügg amiatti elégedetlenségével, hogy a német politika, ameddig csak tehette, a fennálló rezsimmel igyekezett a bevált módon kiszolgáltatni érdekeit Magyarországon; a hatalomra jutást remélő nyilasok jó ideig csak a kormány presszionálásának el-elejthető eszközei voltak, akik, ha túl messzire merészkednek, egykönnyen akár a Vasgárda romániai sorsára juthatnak. Szálasi „németellenességéhez” nagymértékben hozzájárult továbbá, hogy a németek a nyilaskcreszt jegyében szervezkedő magyarországi nemzetiszocialisták két fő irányzata közül határozottan Pálffy pártját favorizálták, Szálasi pártja és hungarista mozgalma rovására. Ebben lényeges szerepe volt a hungarizmus ideológiájának, illetve egyrészt a párt szervezésben, másrészt a jövőre vonatkozó „országépítési” tervekben lecsapódó konzekvenciáinak, amelyek két vonalon is Szálasi ellen hangolták a német politikát: az egyik a magyar „élettér” magyar szupremácia alatti megszervezéséhez való ragaszkodás (Nagy-Magyarország, mint „hungarista birodalom”), a másik - ezzel összefüggésben — az ország nemzetiségeivel, köztük a német „népcsoporttal” való kizárólagos magyar rendelkezés. Az ideológiai problémák érzékeltetése azonban a kötetben halványabb annál, mint amit a hungarista napló anyagának e vonatkozásban alaposabb kiaknázása lehetővé tenne. Karsai magyarázó fejtegetései kritikusan foglalkoznak Szálasinak a hungarista naplóból karakterisztikusan megismerhető ideológiájával és politikájával. Ismételten rámutat az előbbi zavarosságára, az utóbbinak a realitásokról tudomást nem vevő voltára, s bár maga is gyakorta emlegeti a hungarista vezér személyiségének pszichopatologikus vonásait, elsősorban nem innen eredezteti, hanem döntően társadalmi, politikai megközelítésben vizsgálja ezeket a kérdéseket. Mégis, az a benyomásunk, hogy ha Szálasi politikai taktikai célokat szolgáló demagóg állásfoglalásai, illetve követelései vizsgálatára több figyelmet fordítana, még jobban elmélyíthetné helyes megállapításait. Azt a feltűnő jelenséget például, hogy Szálasi szüntelenül új választásokat követelt, Karsai mint a realitásérzék hiányát bírálja, joggal mutatva rá arra, hogy egyrészt a háború évei alatt új választások kiírására semmi esély nem lehetett, másrészt arra is célozva, hogy Szálasiék valójában nem érhettek volna el azokon átütő sikert. Mindezzel azonban a hungarista vezér teljesen tisztában volt maga is, mégis nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy úgy tüntesse fel magát, mint aki egyedül mer a néphez fordulni, és következetesen harcol a nép szabad akarat nyilvánítási lehetőségéért. Igen sok olyan kijelentést tartalmaz továbbá a hungarista napló, s belőlük jó néhányat a kötet is, amelyek Szálasit úgy mutatják be, mint a német imperializmus törekvéseivel szemben a magyar szuverenitás legfőbb őrét, aki az e téren engedményeket tevő kormánnyal, illetve a németek minden fenntartás nélküli kiszolgálására kész Pálffy-féle nyilasokkal szemben egyedül képvisel önérzetes, gerinces magyar álláspontot. Hangsúlyozta, hogy míg Sztójay egyenesen Berlinből került a miniszterelnöki székbe, ő maga következetesen a magyar kormányzótól várja, hogy a nemzet élére állítsa, s akkor - megfelelően annak, hogy az általános koreszmének tekintett nemzetiszocializmus sajátos magyar változatát, a hungarizmust egyenértékűnek tartja a német nemzetiszocializmussal, sőt magasabb rendűnek annál, s mozgalmával egyenjogú és önállóságát megtartó partnerként követel helyet az európai nemzetiszocialista pártok és mozgalmak létrehozandó átfogó szervezetében - a szigorú egyenjogúság és kölcsönösség alapján kívánja rendezni Magyarország és Németország államközi kapcsolatát is. Karsai teljes mértékben leleplezi ezt a demagógiát, de nem érzékelteti eléggé ennek valójában jól számításba vett jelentőségét Szálasi személyes „nimbuszának” erősítése, politikájának visszhangja, vonzereje tekintetében. Pedig ez bizonyult döntőnek abban, hogy a németeknek, amikor a régi rezsimmel már nem boldogultak, nem a tökéletesen kezes, de tömegbefolyás nélküli Pálffyra, hanem a hungarizmusával folytonosan okve tétlenkedő, ám — nem utolsósorban éppen „önérzetes
