Századok – 1979
Beszámoló - Szerb–magyar szakértői konferencia az 1848–49-es szerb–magyar kapcsolatok témájáról (Bona Gábor) 1105/VI
1112 BESZÁMOLÓ Bona Gábor előadásában a magyar szabadságharc szerb anyanyelvű katonáira tért ki. Az 1848/49-es magyar honvédseregben jelentős számban szerbek is küzdöttek, s mintegy százan tiszti rendfokozatot értek el. E tisztek között Damjanich János a legismertebb, aki a szabadságharc egyik legsikeresebb katonai vezetője volt. Mellette azonban többen is fontos beosztásban szolgáltak. Ez utóbbiak — Damjanichhoz hasonlóan - általában vagyontalan határőri családból származtak, és a szabadságharcot megelőzően a császári-királyi hadsereg tisztjei voltak. Sokukban éppen itt, a hadsereg antidemokratikus viszonyai között érlelődött meg az a politikai felfogás, melynek eredményeként 1848-ban aztán a magyar forradalom táborához csatlakoztak. A szerb származású honvédtisztek egy kisebb — délvidéki földbirtokos — csoportja ugyanakkor azért állt a magyar forradalom oldalára, mert annak nemesi vezetésében garanciát látott egy radikálisabb megoldással — a paraszti földfoglaló mozgalommal - szemben, amely viszont a Délvidéken 1848 tavaszán elsősorban a szerb nemzeti mozgalomhoz kötődött. A szerb közhonvédek döntő többsége a Bácska és a Bánát északi területeiről, valamint Pest megye és a Dél-Dunántúl szerb etnikumából származó paraszt volt. Esetükben a mozgató erőt a frissen szerzett jogokat fenyegető ellenforradalmi támadás jelentette elsősorban, s ezt a tudatosságot bizonyítja, hogy a honvédsereg elit-alakulatai között több döntő vagy nagy részben szerbekből álló csapattestet, honvédzászlóaljat tartunk számon. A referátumokat követően több kérdésben is élénk vita bontakozott ki. Ennek során a magyar történészek közül többen is vitatták azt — a különben szerb részről sem egyhangúlag képviselt — álláspontot, miszerint a szerb nemzeti mozgalomban az egyház, a papok és Rajacic ugyanazt a szerepet játszotta a polgárság irányában, mint a magyaroknál a forradalmat vezető liberális nemesség, noha elismerték, hogy Rajacic ugyanakkor nem azonosítható a bécsi udvart teljes mértékben kiszolgáló Jellasiccsal sem. Szerb részről ugyanakkor úgy vélték, hogy az 1848 tavaszán a Szerbiából érkező fegyveresek nem játszottak olyan döntő szerepet a szerb—magyar viszony végletes kiéleződésében, s külpolitikai okokból maga a hivatalos szerb kormány is inkább passzívan, mint aktívan viselkedett ekkor még a magyarországi szerb mozgalmat illetően. A szerb mozgalom, forradalom korszakolásának és értékelésének kérdéseiben lényegében azonos álláspont alakult ki. Vita tárgyát képezte azonban az a folyamat, melynek során az udvar és a szerb nemzeti mozgalom szövetsége alakul. Ennek időpontját a szerb történészek 1848 őszére teszik, míg a magyarok Rajacic és az udvar együttműködését már 1848 nyarán bizonyítottnak tartják. A megbeszélések eredményeként a szerb és magyar történészek véleménye nagyon sok kérdésben közeledett egymáshoz. Hanák Péter és Krestic professzor zárszavukban kölcsönösen kiemelték azt az objektív légkört, a törekvést egymás véleményének megértéséhez, amelyek konkrét eredményekhez vezettek. Megállapodás született az elhangzott előadások és a vita anyagának kölcsönös megjelentetéséről és arról, hogy a történész vegyesbizottság legközelebbi ülését 1980-ban Belgrádban, az 1849-től 1867-ig terjedő időszak főbb kérdéseinek témájából tartja. Bona Gábor
