Századok – 1979
Beszámoló - Beszámoló a magyar–NDK történész vegyesbizottság debreceni üléséről (Balázs Ilona) 1084/VI
1088 BESZÁMOLÓ húszas évek elején vita alakult ki erről a kérdésről. Erre utal Clara Zetkin 1923-as felszólalása is. A húszas évek végén, a harmincas évek elején egy új nézet került előtérbe, a modernizáció elmélete, amely szerint a fasizmusnak fejlődést előmozdító funkciója van. Ennek klasszikus képviselője Franz Borkenau, aki abból indult ki, hogy a gazdaságilag visszamaradott országokban a jól fejlett munkásmozgalom megakadályozza a haladást, a töke korlátlan felhalmozódását. A „forradalmiság” fasizmust és bolsevizmust összemosó gondolatrendszerének kidolgozására is sor került az USA-ban. A totalitarizmus elméletét a hidegháború időszakában tudták legjobban felhasználni a szocialista tábor ellen. Petzold szerint a történeti folyamat megmásítása történik az ún. ipari társadalom tanának kialakítása esetében is. Ennek összefüggésrendszerében a fasizmus a modernizálás barbár formája. Ennek a nézetnek az NSZK-ban Ralf Dahrendorf a képviselője. Nézete szerint a nácizmus véghezvitte azt a szociális forradalmat, amit a császári Németország nem tudott, a Weimari Köztársaság pedig megakadályozott. E megfogalmazás lényegében megkérdőjelezte az antifasiszta ellenállás értelmét. Az antimodernisták jelenlegi képviselője az USA-ban Henry Turner, aki Schoenbaum „kettős forradalom” elméletéhez csatlakozik. Elgondolásának lényege: a fasizmus a lehető legmélyebben polgár- és iparellenes, sőt a fasiszták hat alom raj utása hadüzenet volt a polgári társadalom ellen. Ily módon a náci vezetés és a monopolkapitalizmus érdekei között alapvető ellentmondások álltak fenn. Befejezésül Petzold megállapította, hogy végső soron mindkét irányzat — a modernizmus és a modernizmus-ellenesség — esetében azonos célról van szó. Annak bizonyításáról, hogy a kapitalizmus és a fasizmus között ellentét létezik, másszóval a marxista fasizmus-felfogás elvetéséről. Székely Gábor az MSZMP KB Párttörténeti Intézet munkatársának hozzászólása valójában átmenetet képez az általunk felállított két kategória között. Székely a Komintern és a fasizmus problematikáját boncolta. Idézetekkel bizonyította, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomban már 1921 végére felismerték: a fasiszta szervezkedés szociális összetételéből nem vezethető le egyértelműen annak funkciója. A Komintern vezetői - szemben az olasz munkáspártok vezetőivel — már ebben az időben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az olasz kommunistáknak össze kell fogniuk valamennyi erővel a fasizmus ellen. Ez nem történt meg a gyakorlatban, ami végül is a baloldal politikájának sokat vitatott csődjét jelentette. Az előadó ezt követően a Nemzetközi fasizmus c. tanulmánykötetből ismertetett három cikket. Maria Koszutskáét, Jordanszkijét és Moherét. 1923 tavaszára már kialakult a Kominternben differenciált, a kor követelményeinek megfelelő fasizmuselmélet és -gyakorlat — jelentette ki. A főpróbára Németországban került sor. Az ún. Schlage te r-beszéd a Komintern III. plénumán hangzott el. Lényege: az egységfront-politikát az antifasiszta harcban szövetségi politikává kell szélesíteni. A fő hangsúlyt két tényező elemzésére kell helyezni: annak a sajátos történeti szituációnak a vizsgálatára, amely kedvez a fasiszta mozgalom kialakulásának, ill. az egyes országok társadalmi struktúrájának elemzésére. így került sor 1929-ben a húszas években megrendezett legszélesebb körű összefogást hirdető nemzetközi antifasiszta kongresszusra. Végül Székely Gábor leszögezte: a Komintern kezdeményezte antifasiszta irányvonal megvalósulása és kiteljesedése az Amsterdam-pleyel mozgalmon keresztül vezet a nemzeti antifasiszta népfrontpolitika kibontakozásához.
