Századok – 1979
Beszámoló - A Thököly-felkelés a magyar és az európai történelemben. Beszámoló a hajdúszoboszlói tudományos konferenciáról (Zachar József) 1069/VI
BESZÁMOLÓ 1079 azonban akkorra már erősen korlátozottak voltak, Erdély 1682-ben alig 8000 fős hadsereget tudott kiállítani. Az egyesítés ügye így Magyarországra tolódott át, bár szövetségesként számítottak Erdélyre a Habsburg-ellenes készülődés során. Ennek lehetősége a töröktől függött. Míg a török az orosz és a lengyel háborúval volt elfoglalva, a Habsburgok esetleges háborújának veszélyére tekintettel Erdély nem kapott szabad kezet, Teleki Mihály is csak magánemberként irányíthatta az Erdélybe menekült bujdosókat. Változás a török engedélyével megkötött 1677-es varsói szerződéssel és az ez alapján megindított 1678-as nyári támadással jelentkezett. Akkor azonban az vált világossá, hogy Erdély nélkül függetlenebb lehet a bujdosók harca. Trócsányi Zsolt ezután arról szólt, hogy az 1678-as őszi támadással jelzett önállósodási törekvésre Erdély politikai feszültséggel válaszolt, igyekezett főségét elismertetni a törökkel és a bujdosó vezérekkel. Utóbbi csak egy kis csoport esetében valósult meg, és a Thököly-Wesselényi ellentéthez vezetett, míg Teleki az erdélyiek főgenerálisaként szált hadba. A török 1681-ben még Apafi erdélyi fejedelemnek adott athnámét, 1682-ben következett be változás a Porta politikájában. Erdély akkor megkísérelt különválni, a közös hadbaszállás ellenében tevékenykedett, de török nyomásra mégis kényszerült Fülek alá vonulni, ahol a török nyilvánosan Thökölyt ismerte el Magyarország királyának. Az előadó befejezésül a felsőmagyarországi és az erdélyi fejedelemség viszonyával kapcsolatban azt emelte ki, hogy annak feltárása még hézagos. Az bizonyos, hogy a kapcsolatok rendezésére nem volt idő, a vereségek idején Apafi elhatárolta magát Thökölytől, 1685-ben pedig még perbe is fogta és elkoboztatta vagyonát. Thököly 1690-es rövid erdélyi fejedelemségének pedig a korábbihoz már nem volt semmi köze. Claude Michaud, az orléans-i egyetem tanára „Nointel márki követsége a török Portán” címmel XIV. Lajos keleti politikájáról szólt. XIV. Lajos a keleti politikát mindig a nyugatinak rendelte alá, hadakat nem kívánt küldeni, de a török és a lengyel követen keresztül a diverziókat támogatta. Nointel márki 1673—79 között működött a török Porta mellett. Akkor a francia diplomácia fő feladatának a lengyel—török béke helyreállítását tekintette. Ezt szolgálták már a Sobieski János lengyel királlyá választására tett lépések is. Míg azonban a francia udvar a lengyelektől várt több engedményt, Nointel márki inkább a törököt kívánta volna békülékenyebb magatartásra bírni, akár egy francia flottademonstráció árán is. Az 1679-es lengyel—török béke a francia diplomácia sikerét jelentette, de ebben már Nointel márkinak nem volt szerepe. Akkorra már kegyvesztetté vált, közvetítő szerepét a varsói francia követ vette át. Ugyancsak akkor vált kegyvesztetté Pomponne külügyminiszter is, aki nem a töröknek kívánt támaszt nyújtani, hanem a nyugat-európai francia követelések elfogadtatása érdekében cserében Bécs megsegítésére lett volna kész. Befejezésül az előadó azzal foglalkozott, hogy mind Nointel, mind Pomponne politikai magatartása a janzenizmusból fakadt. Zygmund Abrahamowicz, a történelemtudományok doktora, a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete krakkói részlegének tudományos munkatársa „Sobieski és Thököly” címmel tartott korreferátumának bevezetőjeként Ш. (Sobieski) Jánost idézte: „Thökölyt nem szeretem, de a magyarokat nagyon sajnálom.” Ezt követően kiemelte, hogy a kritikus magatartás mellett segítőkész volt.
