Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
1044 BENCZÉDI LÁSZLÓ fordította, s ugyanakkor a Habsburgok idő előtti, nyers és éretlen abszolutisztikus próbálkozásaival szemben a nemesi anarchián alapuló rendi oppozíció is viszonylagos létjogosultságot kapott. Az 1670-es évek bujdosó mozgalmát így mindenekelőtt azzal jellemezhetjük, hogy az ellenzéki mozgalom tömegbázisa tetemesen kiszélesedett (a több ezer fős hivatásos katonaság aktív támogatásán kívül a nemesség és a jobbágyság nem csekély köreiben is rokonszenvező visszhangra talált), ámde a mozgalom politikai jellege és iránya az új körülmények között is változatlan maradt: az egykor jómódú, de 1670 után száműzetésbe kényszerült bujdosó nemesség egyéni és társadalmi törekvéseinek megfelelően továbbra is a nemesi köztársaság, s az ezzel egyet jelentő rendi anarchia uralkodó tendenciáját hordozta. Ezen a helyzeten nem változtathatott sem Petróczy István, sem Wesselényi Pál (1674 utáni) fővezérsége, sem pedig az erdélyi Teleki Mihály kővári kapitánynak a mozgalom irányításában betöltött szerepe — ez utóbbié már csak azért sem, mert Teleki alapjában véve a mindenkori erdélyi politika egyszerű eszközeként kívánta felhasználni a kuruc mozgalmat. Ha ezek után azt tapasztaljuk, hogy a rendi anarchiától a rendi központosítás felé 1678 után mégis határozott fordulat következett be, úgy ezt a változást közvetlenül természetesen Thököly Imre fellépésével kell összefüggésbe hoznunk, mégis úgy véljük, hogy a fordulat lehetőségét és alapját mélyebb társadalmi régiókban kell keresnünk. Évtizedes távlatokban ugyanis a hazai központosítás lehetőségét — a „második jobbágyság” rendszerének egyidejű kiépülése ellenére — alapvetően az a sajátos történeti szituáció teremtette meg, amely a három részre szakadt ország ingatag hatalmi helyzete és állandósult háborús viszonyai következtében a jobbágyságból kiszakadt „köztes” társadalmi elemek, mindenekelőtt a hivatásos katonarétegek (hajdúk, végváriak, mezei seregek) folytonos újraképződését segítette elő — olyan katonáskodó elemek újratermelődését, amelyek szabadjukra engedve átkai voltak a termelő osztályoknak, de amelyek arra alkalmas fegyelmező kézben egyben a hazai központosító kísérleteknek is támaszai lehettek. Nos, a Thököly-felkelés legfőbb társadalmi és belpolitikai kérdése kétségtelenül az volt: mennyiben sikerül ezt az elvadult, marcona katonaelemet a központosító törekvések szekerébe fogni, s rájuk támaszkodva a hatalmas erővel érvényesülő széthúzó, anarchikus tendenciákat háttérbe szorítani. A kuruc mozgalom 1678 utáni thökölyánus szakaszában több tényező egybeesése tette lehetővé,hogy egy ilyen kísérletbe egyáltalán bele lehessen fogni. A végvári katonaság 1671- 72. évi császári redukciója óta — ellentétben az 1670. évi felkeléssel — az eszközként felhasználható hivatásos katona tömegek eleve rendelkezésre álltak a mintegy 6—8 ezer főt számláló kuruc vitézlő rendben. A közéjük 1677 novemberében kiérkező és a vezetésüket 1678-ban kézbe vevő Thököly Imre vagyoni és társadalmi helyzetében ugyancsak adva voltak a feltételek valóságos fővezéri hatalma és tekintélye kiépítéséhez — nem utolsósorban egzisztenciájának ama sajátosságából következőleg, hogy nagy kiteijedésű birtokai megoszlottak Magyarország és Erdély között, s így az erdélyi vezetőréteggel szemben ő magyarországi javainak konfiskálása után is meg tudta őrizni viszonylagos anyagi és társadalmi függetlenségét. S ami ugyancsak fontos, I. Rákóczi Ferenccel ellentétben megvolt Thökölynél a szubjektív tényező is a vezetésre való rátermettségben, mindenekelőtt a hadakkal való kivételes bánnitudásában, amely legalábbis kezdetben, többnyire megtalálta a helyes arányt a fegyelmezés és a jutalmazás között, s ahhoz is jól
