Századok – 1979
Tanulmányok - Diószegi István: Az 1877. évi budapesti szerződés előtörténete 957/VI
AZ 1877. ÉVI BUDAPESTI SZERZŐDÉS ELŐTÖRTÉNETE 979 okkupációt elvileg elhatározó januári titkos konferencia határozata alapján dolgozták ki, azzal a céllal, hogy adandó alkalomra a katonai készenlét feltételeit biztosítsák. De akár a felkelés megindulása előtt, akár csak utána került sor a kidolgozásra, az „ad hoc eset” csupán katonai tervezet volt, nem pedig az okkupáció végrehajtására vonatkozó politikai döntés. Ennek megfelelően a tervezet időpontot sem írt elő, csupán annyit helyezett kilátásba, hogy az akciónak a részleges mozgósítás végrehajtása után huszonöt nappal kell megkezdődnie. A november 13-i tanácskozás ebben a tekintetben a Monarchia balkáni politikájának fordulópontja. Az „ad hoc eset’5 végrehajtására döntés született, és a kidolgozás óta első ízben az időpontot is meghatározták, amikor az okkupációt végre szándékoztak hajtani. A várható orosz—török háború fejleményeire való tekintettel úgy döntöttek, megkezdik a felkészülést arra, hogy a két balkáni tartományba 1876—1877 telén bevonulhassanak. Ennek megfelelően elhatározták, hogy meg.kezdik a lóvásárlást, és az orosz mobilizálás közlésével egyidejűleg lókiviteli tilalmat rendelnek el. Azt is elhatározták, hogy megkezdik a csapatok téli ruházattal való fel-, szerelését. A novemberi tanácskozáson az okkupáció katonai vonatkozásai álltak előtérben, és a konferencia résztvevői is elmélyedtek a katonai részletproblémák taglalásában. Számunkra azonban, jóllehet a problémát ugyancsak a katonai intézkedések összefüggésében tárgyaljuk, a politikai vonatkozások az elsődlegesek. A Monarchia külpolitikája a balkáni válság megindulása óta az „okkupáció vagy status quo ” dilemmával küszködött, és egy teljes esztendő is kevésnek bizonyult számára ahhoz, hogy egyértelmű elhatározásra jusson. A külpolitikát meghatározó belső erők között ebben a kérdésben nem jött létre egyetértés, és ez a disszonancia furcsa ellentmondásokat produkált. A legkirívóbb talán az a paradoxon volt, hogy a külügyminiszter Reichstadtban az okkupáció jogának elismertetéséért csatázott, Bécsben pedig a status quo további fenntartása mellett tört lándzsát. A novemberi döntés ennek az egy év óta tartó kötélhúzásnak vetett véget, méghozzá úgy, hogy a katonák álláspontját emelte a hivatalos külpolitika rangjára. Az elvileg már korábban elfogadott okkupációs terv a novemberi döntés értelmében a gyakorlati teendők közé került. A külügyminiszter veresége volt ez a döntés kétségkívül, de a politikának, amely felállította az „okkupáció vagy status quo ” alternatíváját, ekkor már nem volt választási lehetősége. Az orosz aktivizálódás után valójában már csak az okkupációra való felkészülés következhetett. Az „ad hoc eset” időpontjának kijelölése katonai és politikai tekintetben egyaránt fontos lépés volt, az okkupáció kérdése azonban csak egyéb katonapolitikai kérdések összefüggésében és azok függvényeként került szőnyegre. Említettük már, hogy az uralkodó a november 13-i tanácskozáson számításba vette az Oroszországgal való katonai összeütközés lehetőségét, és az okkupációra vonatkozó tervet abból a szempontból is megvizsgál an dónak találta, hogy vajon az új szituáció nem teszi-e lehetővé a megszállásra kijelölt hadosztályok számának csökkentését. A tanácskozás pozitív döntést hozott, és az okkupációra eredetileg kijelölt öt hadosztályból csupán három hadosztályra bízta az év végére kitűzött katonai feladat végrehajtását. A másik két hadosztály az Oroszország elleni stratégiai felvonulási terv keretébe került. 1876 őszén ennek a stratégiai felvonulási tervnek a kidolgozása állt az osztrákmagyar katonai tevékenység középpontjában. Maga a feladat nem volt egészen új: 1872 tavasza óta már több variációt készítettek, és legutóbb 1875 novemberében állították
