Századok – 1978
TANULMÁNYOK - Gerics József: Domanovszky Sándor; az Árpád-kori krónikakutatás úttörője 235
domanovszky sándor a krónikakutatás úttöröje 245 missus"-t. Ezzel még határozottabbá teszik az olvasó benyomását: a „császártól" jött követek igazában mennyei megbízatást teljesítenek. Vagyis a szöveg csoda benyomását keltő hatása, hagiografikus jelleg abban az arányban növekszik, amilyenben távolodik a Β kódex előadásától, és messzebb kerül az abban olvasható, eredeti nuncius ceu missus ab imperátore beállítástól. A Β kódexnek ez a kitétele azonban a legközelebbi rokonságban van a 90. krónikafejezetnek a Gebhard püspökhöz levelet vivő hospes . . . simulons se a cesare missum esse motívumával. Nem kétséges, hogy a két kifejezés között genetikus kapcsolat van. Csak az kérdéses, vajon a krónika, vagy a Β kódex passzusa az eredeti. A szövegfejlődésnek a Szent István-legendáknál megfigyelt iránya meglehetős biztonsággal amellett szól, hogy a nuncius ceu missus ab imperatore idegen test, egyenetlenül eldolgozott, elsimítatlan csomó a legenda szövetében. Valamennyi legendaváltozat ui. ennek a legendaszövegbe való jobb beleillesztésével bajlódik, a variánsok nagy számának tanúsága szerint azonban korántsem teljes sikerrel. A nuncius jelenléte a legendában eszerint nem eredeti, hanem a krónikából átvett motívum, amely annál jobban simult a legendához, minél távolabb jutott a profán históriában, a krónikában olvasható alakjától. Az eldolgozatlanság magyarázata alighanem az, hogy a legenda maior szövegezője a krónikából vette át a követ-motívumot, amely ott sikerült hadicsel része. A követek égi eredetéről a nagyobb legenda tulajdonképpen nem mer beszélni, és a császár elvonulásának magyarázatánál sem ír le olyasmit, mint Hartvik, hogy ti. Komád éppen a követek nem általa küldött voltát tekintette égi jelnek. Ez a hallgatás annak lesz a következménye, hogy a legendaszerző a maga korában jól ismert evilági történetet vett át művébe, „csodává szellemítette" a 90. fejezet leírását, és mennyei hatalmakkal ismételtette meg István érdekében a krónika szerinti hadicselt. Ezt az átvételt, úgy látszik, kissé rossz lelkiismerettel és gátlásosán tette meg, s ezért átallotta András és Béla cselének teljes „szakralizálását". Habozása, a hadicsel „szakralizálásánál" tanúsított aggodalmaskodása szinte tettenérhetővé teszi a legendaszerzőt, amint a motívumot átemeli művébe és mutatja, hogy máshonnét merített elemet használ fel a csoda megörökítésénél. Az égiek profanizálásától való félelme tarthatta vissza attól, hogy a követjárást nyíltan mennyei jelnek minősítse, s még a császárral se láttasson a követjárásban földöntúli beavatkozást. Erre a változtatásra csak Hartvik szánta el magát. A kronológiára jellemző és a krónika elsőbbségét határozottan bizonyító tény az, hogy a nagyobb legendának és Hartviknak a 11. századtól időben távolabb eső kéziratai rendre elrontják és kihagyják a legendának a 90. krónikafejezet előadásával leginkább rokon motívumait. Biztos jele ez annak, hogy a közfelfogás szerint 1080 táján keletkezett nagyobb István-életrajz már krónikaszerkesztést használt forrásul. III. Röviden áttekintettem azokat a legfőbb megállapításokat, amelyek Domanovszkynak az Árpád-kori elbeszélő forrásokra vonatkozó kutatásaiból nézetem szerint a jövő szakirodalma számára meg nem kerülhető és szilárd kiindulópontul szolgálnak. Ezen kívül igyekeztem kiegészíteni leglényegesebb eredményei közül némelyiknek a bizonyítását. Munkásságának eredményei közt természetesen vannak olyanok is, amelyeket a forráskritika fejlődése megítélésem szerint meghaladott és módosításukat tette szükségessé.
