Századok – 1978
TANULMÁNYOK - Varga László: Az állami ipartámogatás a dualizmus időszakában a századforduló után 662
AZ ÁLLAMI IPARTÁMOGATÁS A SZÁZADFORDULÓ UTÁN 669 Az állami kedvezmények kérése és megadása bonyolult, esetenként több évre is elhúzódó procedura volt. Létesítendő gyáraknál az állami kedvezmények előzetes biztosítását kellett kérni a kereskedelmi minisztertől. A kérvény tartalmazta az ipartelepen előállítandó iparcikkek részletes leírását, az alkalmazandó munkások számát, a befektetendő tőke nagyságát, az évi termelés megközelítő értékét, ehhez mellékelni kellett az alkalmazandó eljárások rövid leírását, azoknak a berendezési tárgyaknak a jegyzékét, amelyek előreláthatóan belföldön beszerezhetetlenek. Már üzembe helyezett gyáraknál az előbbieken kívül mellékelni kellett a gyártelep műszaki rajzait 1 :50 méretarányban, a berendezési tárgyak méretarányos feltüntetésével. Az előzetesen biztosított kedvezményeket csak akkor engedélyezték véglegesen, ha a vállalkozó az építkezést egy éven belül befejezte és az üzembehelyezésre további két éven belül sor került. A végleges engedélyezést megelőzte az illetékes kerületi iparfelügyelő helyszíni vizsgálata, ami kiterjedt az alkalmazott tisztviselők és munkások számára, a kazánok számára és tűzfelületére, a motorok számára és teljesítményére, a berendezési tárgyakra, különös tekintettel azok származási helyére (belföld.vagy külföld), az összes előállított termékre, különösen természetesen a kedvezményben részesíthetőkre. A külföldön beszerzett berendezéseknél az iparfelügyelő feladata volt, hogy állást foglaljon annak jogosultságát illetően, pontosabban a hazai beszerzési lehetőségekkel kapcsolatban. Fontos szempont volt annak eldöntése, hogy az ipartelep berendezése megfelel-e az iparegészségügyi és munkásvédelmi követelményeknek. Az iparfelügyelők kötelesek voltak a kedvezményezett gyárakat évente legalább egyszer megvizsgálni, s erről jelentést tenni a pénzügyminiszternek. A kedvezmény meghosszabbítását szintén kérvényezni kellett, mégpedig a lejáró kedvezmény utolsó évében, mellékelve az iparvállalat utolsó három évi vagyonmérlegét, nyereség és veszteség számláit. A törvény egyik legfőbb érdeme, hogy meghatározta a gyár és a mezőgazdasági szeszfőzde fogalmát. Eszerint gyárnak tekintendők „azok az ipartelepek, melyeken legalább 20 munkás foglalkoztatása mellett, zárt helyiségekben, rendszerint gépek igénybevételével és munkamegosztással iparcikkeket állítanak elő vagy dolgoznak föl, és amelyeken alkalmazott munkások a munkamegosztás, valamint az ipartelep vezetéséhez szükséges magasabb képzettség folytán rendszerint huzamosabb alkalmazás mellett sem sajátíthatják el azon ismereteket, melyek őket hasonnemű ipartelepek vezetésére képesítik." A mezőgazdasági szeszfőzdéknél a követelmény, hogy nagyrészt a mezőgazdaság terményeiből nyeijék a szükséges anyagokat és a melléktermékeket is a mezőgazdaságnak szolgáltassák vissza. A napi termelésük nem haladhatta meg a 7 hl-t, illetve a hektáronkénti 3 litert. Évi termelésük nem lehetett több 1680 hl-nél. Az ipari fejlettség adott szintjén elfogadhatónak tarthatjuk a gyár adott definícióját, különösen a munkamegosztás figyelembevétele - a kissé nehézkes megfogalmazás ellenére — jelentős pozitívum.1 7 Mint láttuk, a törvény alapvetően más körülmények között született meg, mint elődje. Kompromisszum volt, amelyen belül azonban a kormány nagyobb engedményeket tett az agráriusoknak, akik azonban még ezt a visszalépéssel felérő engedményt is sokallták. Visszalépés volt annyiban, hogy egyáltalán nem, illetve hamisan vette figyelembe az alapvetően megváltozott körülményeket. Amíg korábban a kormány hajtóereje "A hazai iparnak állami kedvezményekben való részesítéséről szóló 1899. évi 49. tc. és végrehajtási utasítása (Bp. 1900). 4 Századok 1978/4
