Századok – 1978

FOLYÓIRATSZEMLE - Cochrane; Eric: Tudomány és humanizmus az itáliai reneszánszban 386

FOLYÖIRATSZEMLE KÜLFÖLDI FOLYÓIRATOK ERIC COCHRANE: TUDOMÁNY ÉS HUMANIZMUS AZ ITÁLIAI RENAISSANCE-BAN A hazai olvasó előtt tulajdonképpen kissé különösnek ható problémát feszeget tanulmányában a szerző, a chicagói egyetem tanára. Nálunk is köztudott, hogy a múlt század közepén a Burckhardtféle reneszánsz felfogás az itáliai „rinascimento"-t tette meg a modern Európa kiindulópontjául. Az azonban már kevésbé ismert, hogy - mint minden nagy elméletnek - a burckhardt-i szemléletnek is kialakult a reakciója. Kb. egy fél évszázaddal ezelőtt a kritika ízekre szedte a nagy svájci művészettörténész megállapításait, s szinte mondatonként cáfolta meg azokat. Ekkor vetődött fel az a gondolat is, hogy a humanizmus és a tudomány egymástól elválasztható. Amerikai tudósok (Thorndike, Sarton stb.) tagadták a két jelenség kapcsolatát s úgy vélték, hogy a humanizmus a tudományos alaposság helyett beérte az antik tekintélyek tiszteletével. A kor tudományellenességét igazolhatja szerintük az is, hogy Leonardo is elrejtette írásait a kortársak elől. Ezt a bírálatot az amerikai történetírásban azóta sem cáfolták meg. Cochrane elismeri, hogy a humanizmus valóban számos bizonyítékát szolgáltatja annak, mintha nem tisztelné a tudományt. A humanisták köre rendszerint kivetette magából a tudósokat. A kor kevésszámú tudósának egyike, Sperone Speroni, a páduai egyetem arisztotelianus filozófusa úgy fogalmazott, hogy a humanizmus lényege a retorika, amivel a maga igazságára akar másokat rábeszélni, míg a tudománynak a valódi igazságot kell keresnie. A humanisták tudományellenességének egyoldalú elmélete azonban - a szerző szerint (s ezzel mi is egyetérthetünk) - mégsem állhatja meg a helyét a modern történettudományban. Ezért vállalkozik most kritikájára. Azt szerinte sem mondhatjuk, hogy a humanizmus különösebben tudományos lett volna. A humanista filológiában vagy a retorikában az előadást legalább olyan fontosnak tekintették, mint a kutatás eredményeit. De amikor Petrarca kinevette a tudományt, akkor annak kritikátlan tekintélytisztelőire gondolt, akik megfigyeléssel nem bizonyítható dolgokról folytattak terméketlen vitákat. Ezzel szemben a humanisták szívesen fogadták a technológiát (amelynek újításait persze még nem annyira a tudomány, mint inkább a gazdasági, társadalmi viszonyok ösztönözték), s mintegy meg is ideologizálták: úgy vélték, hogy a technológia teszi a kortársak számára jobban elérhetővé a klasszikus antikvitás matematikai és tudományos munkáit. Ez a humanizmus első adománya a tudomány számára. A második kapcsolatot humanizmus és tudomány között Galilei és követőinek tevékenysége teremtette meg: a galileanusok ahhoz tartották magukat, hogy az elmélet csak addig ér valamit, ameddig a megfigyelésből nő ki, s csakis addig a határig értékes, ameddig a cselekedet ereje életben tartja. Bár égbe tekintettek, mégis a földön jártak - mondja róluk Cochrane, s ezt azzal igazolja, hogy tudományos eszközöket készítettek, folyókat szabályoztak, mocsarakat szárítottak ki. A humanizmus harmadik nagy hozzájárulása a tudományhoz, hogy lerombolta a tekintélyek alapján való érvelés módszerét. Tulajdonképpen ekkor alakul ki a kimondott szóért való felelősség elve. Felismerik, hogy koruk túlhaladta az antikvitást, s hogy a jövő őket is felülmúlhatja. Még keresik az antik példaképeket, de ezek kiválasztása már nem feltétlenül a tekintélyelv alapján történik.'Amikor Galilei a mozgás problémájának kérdésében nem kap választ Arisztotelésztől, minden lelkifurdalás nélkül fordul Archimedeszhez. S a negyedik adomány: a dialektika természetének és funkciójának újradefiniálása. A dialektika a retorikához kapcsolódott azon humanista elv alapján, hogy a tudás haszontalan, amíg nem bocsátják közre, a bemutatás haszontalan, amíg rá nem beszél. A quattrocento latin nyelvű tudománya így a cinquecentoban átadta helyét a firenzei akadémia olasz nyelvű tudományának, mivel csak ez szolgálhatta a rábeszélő funkciót. De megváltozik a közlés formája is: az