Századok – 1978

FIGYELŐ - Hanák Péter: Szakmai kritika és értékrend a történettudományban 347

348 HANÁK PÉTER tendenciák jelzésére, mindenképpen elég annak megállapítására, hogy szakkritikánk az elmúlt tíz évben sokat fejlődött. Számszerűen is nőtt az információgazdagsága, szélesedett a látóköre. A Századok recenzióinak egyharmada, a HK fele, az AtSz nagyobb része ismertet külföldi szakirodalmat, éspedig többségben szovjet és más szocialista országokét, de növekvő figyelemmel a német és az angol nyelvterület könyvanyagát is. (Kívánatos lenne, hogy a PtK egyébként jól szerkesztett recenzió rovata is nagyobb kitekintést nyújtson a munkásmozgalom- és párttörténet nemzetközi szakirodalmára.) Elismeréssel említhetem a történetírásunk újabb fejlődésirányait jól követő-támogató tematikai bővülést, a gazdaság- és társadalomtörténeti, a művelődéstörténeti és a módszertani szakirodalom növekvő mértékű regisztrálását. Eredménynek tekinthetjük az annotációszerű tájékoztatást, a referenciaszolgálat fejlődését, amiben a PtK és a HK jár az élen. Szakfolyóirataink szemléi nagy többségükben informatív jellegű, tartalomismertető recenziók, rendszerint számot adnak a felhasznált forrásanyagról és a főbb eredményekről. Kifogás, kritika, ellenvélemény aránytalanul kevés, az is jobbadán a forrásokra, egyes adatokra, részletekre vonatkozik. Elmélyült, távlatos kritika, amely az új összefüggések, új gondolatok méltánylását is, a tévedések, vitatható tételek bírálatát is szakszerű és elvi elemzéssel fejti ki, meglehetősen ritka. A Századok 386 átnézett recenziójából mindössze 80 tartalmazott figyelmes olvasással észrevehető kritikai szempontokat, de közülük is csupán 28-at sorolnék jó lélekkel az elmélyült kritikai elemzések közé, a szó eredeti értelmében vett szemle, bírálat műfajába. Lehet, hogy az én kritikai mércém magasabb volt, mint a recenzens kritikusoké, vagy talán nem akadt több elemzésre méltó szakmunka. Ez szubjektív megítélés dolga. Két egzakt tényre azonban érdemes felfigyelni: az elemző kritikák aránya az 1960-as évek eleje óta nem emelkedett, pedig — bizonyításra sem szorul — azóta tucatnyi magas színvonalú, alapozó munka érett be. És ami nem kevésbé jellemző: az alapos szakkritikák zöme nem ezekkel a kiemelkedő monográfiákkal foglalkozik, a megbírált munkák mélysége többnyire nincs korrelációban a kritikai elmélyüléssel. Nem változtat a képen, ha ideszámítjuk a számban-tűzben hamvadó szakmai vitákat is. Ezek egy része nagyranövelt recenzió, álvita, másik része nem érdektelen, de korlátolt érdekességű részkérdések körül forog, és minél lokalizáltabb, annál szakszerűbb. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a viták érdekességének, érvényességi körének bővülésével, általánosítható elvi szintre emelkedésével arányosan csökken az érvényességük, általánosíthatóságuk, elvszerűségük, s amilyen mértékben a vita élesedik, úgy csökken a szakszerű érvanyag, és nő az ideologisztikus nukleáris töltet. Természetesen nem gondolom, hogy a fenti megállapítások merőben újszerűek volnának szakmai kritikánk helyzetfelméréseinek sorában. Szerzők, szerkesztők, szakmabeliek régtől ismerik, úgy tűnik, olykor már bele is törődtek a kritikai elemzés és a vitaszellem gyengeségébe; — mintha ezt sejtetné a vita-rovat lassú kihalása a Századok utolsó három évfolyamában. Alkalmasint ez a jelenség késztethette az MTA II. Osztályát, hogy ezt a témát tűzze az 1977. évi közgyűlés osztályvitájának napirendjére, és a szakmai kritika nem pusztán informatív, hanem elemző kritikáját kérje. * Kérdés, hogy a fejlődést jelző adatok, a szakfolyóiratokban megjelenő évi 150-200 1 recenzióban felhalmozott információgazdagság eléggé hatékonyan, a valós értékekre orientálva tájékoztalja-e a kutatót. Az empiria szinljén maradva is könnyen belátható,