Századok – 1978
FIGYELŐ - Hanák Péter: Szakmai kritika és értékrend a történettudományban 347
SZAKMAI KRITIKA ÉS ÉRTÉKREND 349 hogy technikai, műfaji és tartalmi okok pazarolják az információgazdagságot, csökkentik a hatékonyságot, zavarják az értékorientálást. A Századok utolsó évfolyamaiban egy-egy recenzió átlagosan 2,5, a PtK-ben 1,8, az AtSz-ben 2,4, a HK-ben 2, a TSz-ben és a Világtörténetben esetlegesen, olykor 3-4 évvel a mű megjelenése után kerül közlésre. Minthogy azonban folyóirataink keltezése többnyire antedatált, a valóságban az egyes számok féléves, éves késéssel jelennek meg, a récenzió a mű kiadása után jó három évvel kerül az olvasó kezébe. S minthogy mai viszonyaink között a kiadás is többnyire 1,5-2 évre elnyúló processzus, egy átlagos — se nem szenzációs, sem botrányos - munka születésétől a bérmálásáig legalább öt, ha nem hat év telik el. Ilyen fáziseltolódás következtében a könyvről szóló tájékoztatás hatékonysága meggyengül. A kutatók zöme, mire a recenzió megjelenik, már jól ismeri, széljegyzetelte, átvette, bírálta a szakterületébe vágó munkát. Ilyen kései megjelenés esetén a recenzió fő funkciója már nem az informálás és orientálás, hanem a rangadás, a protokolláris helyosztás: kiről ki ír, hány oldalon, mennyi és milyen jelzőkkel. S a szerző számára, aki 4-6 év múltán többnyire más témán dolgozik, a kései kritika már nem az újragondolás ösztönzője, hanem meteorológiai jelzés, vagy merő hiúsági kérdés lesz. A fáziseltolódásnak azonban nemcsak hatékonyságcsökkentő, hanem műfajtorzító következményei is lehetnek. A néhány év múltán ugyanis az annotációszerű híradás időszerűtlenné, afunkcionálissá válik, át kellene adnia a helyét az értékorientáló kritikának. Ε nehéz műfaj megkövetelte műgond és felelősség miatt azonban szerzők és szerkesztők valaminő Íratlan konszenzussal egy közbülső változatot alakítottak ki: a megbővített annotáció és a pszeudo-kritika kombinációját. Ezek között is akadnak élvezetes, a fáziseltolódás ellenére is sok részletben informatív írások, a többség azonban színtelen, sablonos, olykor fárasztóan protokolláris. S minthogy az eleven műfajok megmerevedése, kanonizálása többnyire manierizmushoz vezet, nem érdektelen a műfaj kritikai funkciójától elágazó változatokat kissé kritikusan tipizálni. A méltatás. Nem vitatom, vannak nagyon jelentős művek, amelyek magas fokú, de azért nem kritikátlan, hanem az újszerűt és értéket tudománytörténeti szinten elemző méltatást igényelnek. A méltató recenziók többsége azonban himnikus, reflexiómentes feldicsérés, a jubileológia megemlékezéseivel rokon. így aztán, a szerző eleven buzgalma ellenére, a méltatás őszies temetőszagot áraszt. A recenzió klasszicista válfaja a szonátaformához hasonlít. Rendszerint a szerzőt és a témát bemutató rövid allegro tétellel kezdődik, amely lehet moderato, jeles szerző esetében pedig con fuoco. Ezt követi a tartalmat kivonatoló, itt-ott kommentáló andante tétel. A zárótétel többnyire rövid, inkább kódának nevezném, ellenpontozott, két „mindazonáltallal". Az első mentegetőző-sajnálkozó. „Mindazonáltal szóvá kell tennünk ..." „Nem hallgathatjuk el azt a kifogásunkat" . .. következik egy egész vagy félbekezdésnyi kritika. Több lábjegyzet pontatlan, néhány forrást nem használt a szerző. Száraz, túl tömör a stílusa. Nem minden tételt kommentált, a következtetést az olvasóra bízta. Vagy ilyesfajta, mesteri fordulat: a kötet számos olyan megoldást alkalmaz, amelyek vitathatók, s több olyan kérdésre nem tér ki, amelyeknek elhagyása ugyancsak vitatható. Mégsem ezeket a problémákat akarjuk itt kiemelni. S ezután jön a másik mindazonáltal: mindez semmit sem von le a mű értékéből, amelynek jelentősége, súlya, hordereje ... Finálé, harmonikus záróakkord.
