Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Simon V. Péter: A Nibelungének magyar vonatkozásai 271
a nibelungênek magyar vonatkozásai 279 vigyázzák.3 2 Sem a legenda, sem a hősköltemény nem ismeri ezt az Attilát, holott alighanem ez az ábrázolás adja a leghűbb képet az erőszakos, hatalomvágyó uralkodóról, e mindmáig felderítetlen jellemű, világot pusztító és új világot teremtő óriásról. Egészen más képet őrzött meg a hun uralkodóról az egyházi hagyomány: csak a „flagellum Dei"-ről szól. A pogányt állítja szembe a keresztény imperiummal, melynek élharcosa Aëtius. Míg azonban a tudós hagyományból kinövő legenda későbbi alakulása során az Aétius-figura3 3 veszendőbe megy, fokozatosan kialakul a csoda- és hőstörténetek sora — Troyes megmentése, Aquileia feldúlása stb. —, amelyek Attilát kivétel nélkül az egyház valamelyik lokális képviselőjével konfrontálják. A germán monda minderről semmit sem tud. Attiláról csak a hun fejedelmet sirató germán halotti ének - szövegét Jordanes örökítette ránk —, hangján, mint atyuskáról szól. Ennek folytán a Hildebrandslied költője Attila jóságos jellemét már magától értetődőnek veszi, s a hun fejedelem udvarát hősei biztos menedékének tudja. Ezzel szemben a Walthari-ének bevezetőjében bemutatott Attila kielégíthetetlen hatalomvágyával tűnik ki, feltarthatatlan lendülettel veti alá uralmának a különböző népeket. Ugyanakkor azonban a germán túszok Attila barátai, aktivitásának, hadi talentumának legfőbb hordozói. Ez az Attila-kép már számos rokon vonást mutat a Nibelungénekkel: a hun király barátságos, tétlen, szinte gyenge — minden vállalkozást átenged az udvarában időző hősöknek. Még szembeötlőbb Attila tétlensége a Dietrich-mondákban. Attila itt a „miit" uralkodó, aki hatalmának eszközeit minden hátsó gondolat nélkül hűbérese, Dietrich szolgálatába állítja, ö a „getriuwe" hűbérúr mintaképe, aki hűbéresével szemben még akkor is megőrzi baráti érzéseit, amikor nemzetségének legelemibb érdekei parancsolnák a szakítást, mi több, az ellenséges fellépést. A Thidrekssaga már a messzi Észak kegyetlen színeivel festi a maga Attila-portréját, s lényegesen különbözik a germán mondától. A hun király itt feltűnően nagyfokú aktivitást mutat. A mesés kincs utáni vágy hatása alatt vet tőrt nála vendégeskedő sógorainak. A cselekmény tulajdonképpeni rugója azonban már itt is Kriemhilde csillapíthatatlan bosszúvágya, ami Attila aranyéhségét a maga javára fordítja. A kincsvágy motívuma viszont már az északi monda világába vezeti a vizsgálódót. Az északi hagyományban élő Attila-figura, az Edda-dalok Atlija korántsem lágyszívű, tétlen uralkodó. Nem ismer nyugalmat, féktelen brutalitással fordul szembe a burgond hősökkel, s válik a családi konfliktusban az aranyéhségtől hajtva a legalábbis látszólag triumfáló sátáni erő markáns hordozójává. Az Attila-figura alakváltozásainak áttekintése után a mondafejlődés északi és germán színterein szinte magától vetődik fel a kérdés: milyen tényezők motiválhatták a germán világban kialakult Attila-kép kétarcúságát, miért különbözik egymástól oly élesen az északi és a német mondafejlődés? 31 Getica, cap. 48: „Ita tamen ut saepe dictum est imperabant (ti. a keleti gót királyi testvérek), ut ipsi Attiláé, Hunorum regis, imperio deservirent. Quibus nec contra parentes Vese-Gothas licuisset recusare certamen, sed nécessitas domini etiam parridicium si uibet, implendum est." 3 3 Az újabb germanisztikai kutatás már arra is kísérletet tesz, hogy a feledőbe ment klasszikus Aetius-hagyományt közvetlenül is összekapcsolja a Nibelungének anyagával. Vö. erre Gareth, Morgan: Hagen and Aätius. Qassica et Mediaevalia (Koppenhága és Lipcse) 30. 1969/1974. 440-450.
