Századok – 1978
KÖZLEMÉNYEK - Simon V. Péter: A Nibelungének magyar vonatkozásai 271
280 simon v. péter Priscos és Jordanes adatait alapul véve De Boor elemzi a kettévált római birodalom keleti és nyugati részeiben élő történetírók híradásait Attila végzetes kimenetelű nászáról, s megállapítja, hogy míg Priscos és Jordanes elbeszélésük igen részletező volta ellenére is csupán egy névtelen „puella"-ról tudnak, s a hirtelen felindulás következtében megindult „sanguinis effusione"-ról beszélnek, az őket követő történetírók ábrázolása már bizonyos élt mutat, ami a hallatlan eseményt végül is a kétely és a gyanú eloszlathatatlan ködébe burkolja. A történetírók csoportosítása után végül is arra a következtetésre jut, hogy míg a keletiek Attila haláláról, s az általuk kitalált és az esemény hátterébe illesztett nemzetségi konfliktusokról oly sokat és olyan részletesen tudnak mesélni, a nyugatiaknak úgyszólván semmi mondanivalójuk sincs e tárgyban. De Boor tetszetős gondolatmenete34 lényegében megválaszolatlanul hagyja a kérdést. A római Attila-hagyomány nagy gonddal kimutatott elhanyarodása a germán mondafejlődéstől semmiképpen sem adhat ugyanis magyarázatot a német és az északi Attila-kép különböző voltára. Legfeljebb a germán húnmonda keletkezésének és történeti kiindulópontjának felderítéséhez adhat támpontot, de nem világíthatja meg annak két szálon tovább futó alakulását. Ugyanilyen értetlenül áll szemben a germanisztika Attila ingadozó keresztény hitével, tétlenségével és lágyságával, azokkal a személyiségjegyekkel, melyeknek nyomai majd minden hőskölteményben felfedezhetők, különösen szembeötlőek azonban a Nibelungénekben. A kutatók többsége legszívesebben megkerülné az egész kérdést. így Heusler például minden bizonyíték nélkül megállapítja, hogy a német monda tétlen-gyenge uralkodótípusa éppoly ősi, mint az Eddában felvázolt kegyetlenül sötét Attila-kép.3 5 Eltekintve attól, hogy ez az általánosan elterjedt nézet mindazon történeti tényezőket eleve figyelmen kívül hagyja, amelyek az Attila-figura átalakulására hatással lehettek, feltétlenül hamis akkor is, amikor a gyenge uralkodó alakjának időtlenségére hivatkozik, hiszen annak első jeleit csupán a Walthari-énekben — tehát viszonylag későn —, fedezhetjük fel. Más kutatók a mondafejlődés belső logikájában vélik megtalálni a sajátos jelenség magyarázatát. De Boor például azt hangsúlyozza, hogy a mondabeli Etzel fokozatosan a nyugvó uralkodó típusává vált. Kijelenti: Arthus király kerekasztala és Nagy Károly lovagi köre Etzel udvarával rokon jegyeket mutat. Ez a megállapítás igaz ugyan, de még kísérletet sem tesz arra, hogy a tényállás rögzítésén túl az azt előidéző motívumok után kutasson. Erre pedig már csak azért is szükség lenne, mert míg Arthus, vagy Nagy Károly reprezentatív szerepét történelmi jelentőségük, ill. a róluk alkotott kép egésze indokolja, hasonló motívumokra az európai hún történetben nincs példa, holott a mondai anyag alakulása ez esetben is történelmileg meghatározott. Nézetem szerint talán még Hóman tanulmánya közelíti meg legjobban a valóságot.3 6 Attila rokonszenves portréjában, a vallási tekintetben toleráns, békeszerető uralkodó újszerű, a legendától élesen különböző ábrázolásában mélyreható történelmi reminiszcenciákat vélt felfedezni. Az ő véleménye szerint a_Nibelungének Etzelje feltűnő 34Helmut de Boor: Attila in Geschichte, Legende und heroischer Dichtung. Neujahrsblatt der lit. Ges. Bern, 1932. 3 s Hoops Reallexikon „Attila" címszava. 36Hóman Bálint: Geschichtliches im Nibelungenlied. Berlin-Leipzig, 1924.
