Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Nyekraszov; G. A.: Rol' Rosszii v evropejszkoj mezsdunarodnoj politike 1725-1739 gg. (Ism.: Gebei Sándor) 1193
TÖRTÉNETI IRODALOM 1193 lenyűgöző. Műveiből II. Rudolfnak egy mindeddig alig, vagy sehogy sem ismert arcképe bontakozik ki. Bárhogy is értékeli a jövőben a történetírás a császárt mint politikust, az uralkodó jellemzésénél nem mellőzheti többé a tudatos és nagyhatású műveltség-formálót. Benda Kálmán G. A.NYEKRASZOV: ROL' ROSSZII V EVROPEJSZKOJ MEZSDUNARODNOJ POLITIKE 1725-1739 gg. (Moszkva, Izdatelsztvo „Nauka". 1976. 320 1.) OROSZORSZÁG SZEREPE AZ EURÓPAI NEMZETKÖZI POLITIKÁBAN 1725-1739 KÖZÖTT A Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete gondozásában megjelentetett monográfia kronológiailag ugyan rövid periódust, de a 18. századi oroszországi történelem egyik legfontosabb szakaszát, közvetlenül a Nagy Péter halála utáni időszakot jeleníti meg. Ennek a másfél évtizednek az a diplomáciai harc ad különös jelentéséget, amelyet a cári külképviselet és politika az ország birodalomként, az uralkodó császárként való elismertetéséért, valamint a külpolitikai problémák - balti, lengyel, török kérdés - megoldásáért folytatott. A szerző, aki már korábban is jelentkezett hasonló témájú tanulmányokkal (A skandináv történeti kutatások problematikája a Szovjetunióban „Szkangyinavszkij szbornyik", XIII. Tallin, 1968; XIV. Tallin, 1969; A 18. századi orosz nagyhatalom nemzetközi elismerése „Feodalnaja Rosszija vo vszemirno-istoricseszkom processze", Moszkva, 1972; Oroszország haditengerészeti ereje a Baltitengeren a 18. sz. első negyedében „Oroszország hadtörténetének kérdései. XVIII. század és a 19. század első fele." (Moszkva, 1969) és monográfiával (Az orosz-svéd kapcsolatok és a nagyhatalmak politikája 1721-1726 között. Moszkva, 1964), feladatának tekinti Oroszország Európa politikai életében játszott szerepének tisztázását, a nagyhatalmakkal (Anglia, Franciaország, Ausztria) kialakított viszonyának elemzését, s a fentebb már említett hármas problémakör (balti-lengyel-török) elválaszthatatlan együttélésének, egymásrahatásának bemutatását. A könyv aktualitását jelentősen növeli, hogy egyes amerikai, nyugatnémet és svéd történészek a közelmúltban megkérdőjelezték Oroszország 18. századi nagyhatalmi rangját. A roppant gazdag levéltári anyagon alapuló diplomáciatörténeti munka nagy gondossággal, helyenként talán túlzott aprólékossággal is, bizonyítja a nyugati történészek Oroszország nagyhatalmi helyzetét kétségbevonó elméletének helytelenségét és tarthatatlanságát. Az európai politikában 1725-ben közvetlenül vezető szerepet játszó államok - Anglia, Ausztria, Franciaország, Spanyolország - ligákba tömörültek. Ausztria Spanyolországgal a bécsi, Anglia Franciaországgal és Poroszországgal, az előbbi ellensúlyozására, a hannoveri szövetséget hívta életre. A két egymással versengő, ellenséges tábor a maga oldalára kívánta vonni az egyelőre szövetségen kívül maradt országokat: Dániát, Hollandiát, Oroszországot, Svédországot. Svédország magatartását és elkötelezettségét átmenetileg az 1724. évi stockholmi, orosz-svéd szerződés határozta meg, de a skandináv országban soha nem aludt ki a visszavágás reménye az északi háborúban elszenvedett vereségért és az elcsatolt területekért. Az angol és francia segítségnyújtás reményében a riksrod és a riksdag tagjai sem maradtak semlegesek és a svéd külpolitika új orientációját sürgették. A 300 ezer font sterling felkínálása, 25 hadihajóból álló angol flottaegység stockholmi látogatása, majd a csatlakozó dán egységekkel közösen végrehajtott, négy hónapos balti-tengeri manőverezés Svédországot 1727 márciusában „accessio"-ra késztette. A hannoveri blokkban tömörült államok katonai szerződése az új szövetségest illetően három cikkellyel (európai határok garanciája a szerződött felek között; segélyhad kiállítása külső támadóval szemben; szövetségesekhez való hűség) és egy titkos artikulussal (angol és francia anyagi támogatás) bővült. A svéd külpolitika ezzel nyíltan oroszellenessé vált, és a péteri tradíció, a jószomszédi viszony fenntartása meghiúsult. A megváltozott körülmények, a svéd revansista törekvések miatt Oroszország elmélyítette és erősítette Ausztriához való viszonyát, Angliával pedig igyekezett normalizálni a svédek támogatása miatt megromlott, elhidegült kapcsolatait. A letűnt és az új nagyhatalom az „északi ügy" végleges rendezését a Soissons-i konferenciától (1728-1730) várta: Oroszország a status quo el-
