Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Nyekraszov; G. A.: Rol' Rosszii v evropejszkoj mezsdunarodnoj politike 1725-1739 gg. (Ism.: Gebei Sándor) 1193
1194 TÖRTÉNETI IRODALOM 1194 ismerését és a nagyhatalmak területi garanciáját, Svédország a Baltikum visszacsatolását remélte angol és francia szövetségeseitől. A háborús konfliktus megelőzésére összehívott béketárgyalás első napirendi pontja a „déli ügy" (Itália birtoklása, Gibraltár egyesítése Spanyolországgal) megvitatása volt, ám a konferencia nem tudta áthidalni a felszínre kerülő ellentéteket, s így a békéltető tárgyalások eredmény nélkül szakadtak félbe, a balti kérdés tárgyalására pedig sor sem került. A Soissons-i konferencia nem tudta betölteni eredeti funkcióját, békés úton nem született megoldás a háborús tűzfészkek felszámolására, ellenkezőleg, újabb erőcsoportosulások körvonalai (sevillai szerződés: Anglia-Spanyolország-Hollandia, Ausztria-Oroszország, Franciaország-Svédország-Törökország) bontakoztak ki. Az 1730-as évek kiemelkedő eseményei és diplomáciai lépései a lengyel örökösödési háborúhoz (1733-1735) és a Fekete-tengerre való kijutás szorgalmazásához (1735-1739) kapcsolódtak. Anna Ivanovna kormánya tisztában volt azzal, hogy az orosz külpolitikai célok csak akkor realizálódhatnak, ha északon béke honol, ha Oroszország rendezi kedvezőtlen helyzetét Svédország potenciális támogatóival. Ezen az úton az első lépést az angol kereskedőknek biztosított, szinte korlátlan kereskedési jog adományozása jelentette, amelyet a londoni és moszkvai követségek létesítése követett és a barátsági szerződés aláírása tetőzött be. A Poroszországgal és Dániával 1732-ben aláírt politikai szerződés a francia diplomáciát periferikus területekre - Svédország, Lengyelország, Törökország -szorította. Fleury bíboros elképzelése kudarcot vallott a lengyel trónért folytatott háború során, pártfogoltját, Stanislaw Leszczynskit ugyanis orosz seregek kényszerítették távozásra és III. Ágost személyében orosz-osztrák érdekeket támogató király foglalta el Lengyelország trónját. A diplomáciai vereség és a francia-osztrák háborúba való orosz beavatkozás Franciaországot a cári birodalom kibékíthetetlen ellenségévé tette, amely ettől kezdve egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a Romanovok országának kontinentális és tengeri nagyhatalmi tekintélyét ne csorbítsa és a „maradék" államokat (Svédországot, Törökországot) ellene háborúra ne sarkallja. A háború kirobbantására Svédországnak nem volt reális lehetősége, hiszen szárazföldi seregét 1734-ben 35 420 fő, valamint a Finnországban állomásozó 9637 katona alkotta, tengeri flottája pedig 28 nagyobb és 21 kisegítő, csekély vízkiszorítású hajót számlált. A svéd kormány józan állásfoglalását bizonyítja, hogy nem hallgatva a francia uszító propagandára, megújítja Oroszországgal az 1724. évi stockholmi szerződést. Ezután Franciaország csak Törökországban reménykedhetett, mert ádáz ellensége valamennyi, számára fontos európai országgal barátsági kapcsolatban állott, a „keleti birodalom" - éppen a franciák rovására - nemzetközi presztízsét vitathatatlanná tette. Sőt mi több, Oroszország biztosította magát egy török-orosz háború esetére a balti helyzet megszilárdításával. Annak ellenére, hogy sem Oroszország, sem Törökország nem készült fel egy hosszan tartó háborúra, az orosz támadás 1735-ben a Krím (Perekop, Bahcsiszeraj) és Azov ellen sikeresen indult. Azonban Ausztria hadbalépése szövetségese oldalán a győztesek egymáshoz való viszonyát kiélezte, ugyanis fegyvertársának igényét a Duna-menti területekre, Moldvára, Havasalföldre nem támogatta. A jelentkező ellentétet Törökország kihasználva, újra mozgósította katonai erejét és 1739-ig elhúzódó harcokra kényszerítette ellenfeleit. Bár a háborút lezáró belgrádi béke Oroszország számára nagyon szerény sikert hozott (Moldvából ki kellett vonulnia, Azov továbbra is török maradt), viszont lehetővé tette, hogy elkerülje az egyre inkább fenyegető kétfrontos harcot és idejében mozgósítsa csapatait a militarizálódó Svédország ellen. (1741-1743 orosz-svéd háború). Nyekraszov munkája a 18. századi orosz külpolitika megoldatlan kérdéseinek, problémáinak vizsgálatán és kifejtésén alapszik. A mű felépítésében és szerkesztésében érződik, hogy a szerző a balti államok történetében, a svéd belpolitikában, a nagyhatalmak erre a térségre vonatkozó elképzeléseiben igen tájékozott, előző kutatásainak eredményeit ügyesen hasznosítja. A lengyel és a török vonatkozások feldolgozásában és taglalásában - véleményünk szerint - elmarad az előbbi kérdéscsoport tárgyalásának elemzőbb színvonalától, és adós marad a legfőbb szövetséges, Ausztria 1735-1739. évi szerepének alaposabb bemutatásával is. Valószínűnek tartjuk, hogy ebben a forrásanyag hiánya játszott közre. Befejezésként úgy véljük, nem térhetünk ki az elől, hogy az orosz külpolitikai törekvések megvalósításán dolgozó tehetséges diplomaták közül Α. I. Osztermant, Β. I. Kurakint, a Besztuzsev fivéreket, A. D. Kantyemirt meg ne említsük. Az ő nevük fémjelzi az 1720-30-as évek orosz diplomáciájának sikereit, az ő munkásságuk és tevékenységük szilárdította meg Oroszország nemzetközi tekintélyét, növelte súlyát az európai politikában. Gebei Sándor
