Századok – 1978

TÖRTÉNETI IRODALOM - Evans; R. J. W.: Rudolf II and his World. A Study in Intellectuel History (Ism.: Benda Kálmán) 1191

1192 TÖRTÉNETI IRODALOM 1192 vissza, nemegyszer történetietlenül, a korábbi évtizedekre is, a magyar historiográfia pedig, Károlyi Árpád munkássága nyomán, szinte kizárólag a rendekkel való szembenállás vonatkozásában értékelte, elmarasztalva központosító törekvéseiért. Még legtöbb megértést az osztrák történetírástól kapott. Osztatlan elismerést azonban csak gyűjtő tevékenysége és művészeti irányú mecénáskodása váltott ki. Evans nem valamely nemzeti, vagy egyetemes történeti esemény oldaláról közelíti meg Rudolfot, nem is politikai tevékenységét kívánja értékelni, hanem kora művelődési áramlatai közé helyezve kíséreli meg jellemezni egyéniségét. A 16. század az európai műveltség nagy átmeneti kora. A humanizmus és a reformáció feloldja a középkori kötöttségeket, a kizárólagosan vallásos világnézet rovására előtérbe nyomul a világias gondolkozás, s a keresztény univerzalizmus helyét átveszik a kialakuló nemzeti államok. Mindez sorozatos konfliktusokat vált ki, nemcsak a politikában, hanem a kulturális életben is, mindenekelőtt az irodalomban és a nyelvhasználatban. Az univerzalizmus felbomlásával párhuzamosan megy végbe Ausztria és Csehország kiválása a Német Birodalomból, s ez megváltoztatja a Monarchia és a Habsburgok politikai szerepét is. Evans ismerteti a korabeli közvélemény megváltozott császár-eszményét, s vele szemben azt a tényleges uralkodói magatartást, mely csak részben felelt meg az új elvárásoknak. Tagadja ugyan a cseh és a magyar történetírásnak azt a megállapítását, hogy az osztrák Habsburgokat kizárólagosan dinasztikus célok vezették volna, mégis Rudolf esetében elismeri, hogy a spanyol nevelés következményeként - amelynek eszményei egyrészt vonzották, másrészt azonban taszították is - meglehetősen értetlenül nézte a dunai népek törekvéseit. Kereste, de nem találta meg a Vencel és az István korona eltérő történeti hagyományait összefogó új politikai koncepciót. Rudolf egy átmeneti kor ellentmondásos egyénisége, akinek jellemében és gondolkozásában a régi és az új egyaránt jelen van, anélkül, hogy valamelyik is fölülkerekednék. Mélyen vallásos, de már nem középkori értelemben; a katolikus világnézetet képviseli, de a más felekezetűekkel szemben toleráns, munkatársai közt protestánsok is akadnak. Elevenen él benne a középkori császár-eszmény, mint a kereszténység világi feje, mindenáron dicső tetteket akar végrehajtani, de már nem hajlandó a pápaság vezetése alá helyezkedni, vagy spanyol zsoldba állni. A nagy tettekhez hiányzik az elszántság belőle, de híjával van a kellő erőnek is. Nem utolsósorban azért, mert országainak kormányzása anakronisztikusan elmaradt, ami pénzügyi és katonai erőkifejtéseit megbénítja. Amíg Rudolf körül a nagyműveltségű, főleg cseh humanista főurak állottak tanácsadóként, a tervek és a lehetőségek összhangban maradtak. A század végére azonban ez a Justus Lipsiuson nevelkedett nemzedék kihalt, s ugyanakkor Rudolfon is elhatalmasodott a nagyanyjától örökölt elmebaj. Akkor maradt magára, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a jó tanácsadókra. Tervei egyre nagyobbak, lehetőségei ugyanakkor mindjobban beszűkülnek. Az európai nagyhatalmi helyzet, az állandó török háborúk, a reformáció által kiélezett belső ellentétek, a mind következetlenebb és erőszakosabb császári politika az 1600-as évekre zűrzavart, majd anarchiát szült. Ezen a helyzeten Rudolf már nem tudott úrrá lenni. Ugyanakkor mindvégig következetesen érvényesült a császár humanista műveltségéből táplálkozó művelődési politikája. Túllépve Rudolf már korábban is méltányolt műpártoló és műgyűjtő tevékenységén, Evans részletes képben rajzolja meg a 16-17. század fordulójának manierista kultúráját, melynek egyik legnagyobb központja Prága és legfőbb éltetője maga a császár. Humanistákat és természettudósokat, csillagászokat és művészeket gyűjt maga köré, ezeket személyesen választja ki és hívja meg a legkülönbözőbb országokból, s a politikai életben zárkózott és félszeg uralkodó körükben feloldódik, közülük nem eggyel bizalmas baráti viszonyba kerül. Tevékenységüket a könyv egyenként részletezi és jellemzi, beillesztve ezt a mozgalmas, dramatikus és egyben intellektuális művészetet az európai egészbe. Míg a prágai manierista művészetnek a mitológiai allegóriákkal való túlzsúfoltság és az irreális szféráig való emelkedés a legfőbb jellemzője, a tudomány az érthetetlen világ megismerése érdekében az okkultizmussal fog kezet. Tudomány és művészet, mindkettő katolikus ihletésű, de dogmatikailag a hivatalos felfogástól külön úton jár, s bár a reneszánsz műveltségből hajtott ki, már átmenetet képez a születő barokkhoz. A prágai manierizmusnak ez a századfordulón kiteljesedő világa elválaszthatatlan Rudolf személyétől. II. Mátyás trónraléptével az egész kör szétesik és Prága egyetemes tudományos és művészeti jelentősége megszűnik. Evans könyvének fő értéke, hogy Rudolf egyéniségének és tevékenységének ezeket a művelődéspolitikai vonásait megelevenítette. A szerző anyagismerete, helyi és nemzetközi tájékozottsága a kor vallásos, humanista és okkult tudományában, a különböző művészeti irányok közti eligazodása