Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
224 NIEDERHAUSER -SZÁSZ elismeri a román függetlenséget. Franciaország nem adott ehhez támogatást, Németország sem. A londoni román ügyvivőnek pedig Gladstone egyenesen azt mondotta, Angliát „független államként kevéssé érdekli, hogy létezik-e egy Románia, vagy sem."5 Más volt az Osztrák-Magyar Monarchia álláspontja. Amikor a román kormány a hadsereg fejlesztésére adott 5,6 millió lei folyósításáról értesítette a nagyhatalmakat, Andrássy Gyula 1876. január 23-án „a legfinomabb módon, a legkisebb harag nélkül, mint jóbarát" azt mondotta a bécsi román ügyvivőnek: „Fegyverkezzenek amennyire akarnak, ha van pénzük, bennünket a legkevésbé sem haragít, de sajnálom, hogy olyan pillanatban állnak elő, amikor az izgatottság elcsendesedett és egész Európa békét akar . .." Majd később kijelentette: „Teljes szívből kívánjuk, s a császár is akarja, hogy Romániából erős és baráti állam legyen."6 A Monarchia tehát nem ellenezte Románia függetlenségét, de úgy vélte, hogy a török birodalom belső gyengülésével párhuzamosan, fokozatosan kell azt megadni, s meg kell akadályozni, hogy Románia és Oroszország szoros szövetségre lépjen egymással. 1876. június 27-én Mihail Kogálniceanu — a történészből lett politikus — külügyminiszterként egy hosszú emlékiratot küldött a Porta mellett és a garantáló hatalmak fővárosaiban működő román külképviseleteknek, melyben a semlegesség fenntartásáért ellenértékként Románia individualitásának (és nevének) hivatalos elismerését, diplomáciai egyenjogúságának, területi sérthetetlenségének elismerését kérte.7 A nagyhatalmak a követelésekre hűvösen reagáltak, nem törődtek azzal a fenyegetéssel sem, hogy ellenkező esetben Románia elkanyarodik a semlegességi politikától. A Porta azt felelte: egyelőre nem ér rá ezzel a kérdéssel foglalkozni. Kogálniceanu az elutasítás nyomán egyértelműen egy (későbbi) hadbalépés mellett foglalt állást. Augusztus 1-i körlevelében a balkáni török vérengzésekre hivatkozva hangsúlyozta, hogy „a keleti keresztény világ hangos szóval vádol bennünket, mivel semlegességünkkel és hallgatásunkkal szentesítjük azokat a szörnyű bűnöket, amelyeket az ajtónk előtt követnek el,"8 s a román hadsereget pedig csupán a kötelező fegyelem tartja vissza a hadbalépéstől. Utóda, Nicolae Ionescu visszatért ugyan a szigorú semlegesség politikájához, azonban tőle függetlenül az új miniszterelnök, az 1876. júl. 24/aug. 5-én kormányt alakító liberális loan C. Brátianu már az orosz-román közeledés előmozdításán dolgozott. Brátianu, külügyminisztere és hadügyminisztere végül szept. 26/okt. 8-án a krími Livádiába utaztak, ahol maga a cár is megmondta nékik, hogy hamarosan háborút indít Törökország ellen, s konvenciót kell kötni az orosz csapatok átvonulásának szabályozására. Az elvi megállapodás megszületett, ez azonban újabb gondok forrása lett. Ha Oroszország az átvonulást, vagy Törökország a csatlakozást fogja követelni Romániától, az ország hadszíntérré változik. A többi nagyhatalom fővárosában viszont hiába tapogatóztak, Románia „semlegességét" nem volt hajlandó garantálni egyik sem. November végén és december elején Bukarestben — a legnagyobb titokban — kidolgozták az orosz—román egyezmény tervezetét, aláírása azonban váratott magára: Románia vezetői még nem a'dták fel teljesen a reményt a semlegesség fenntartására, a cár viszont tavaszra halasztotta a hadjáratot. s A bécsi román ügyvivő 1877. jan. 23-án kelt jelentése. Ld. Documente privind istoria Romíniei. Räzboiul pentru independents. (A továbbiakban Documente . . .) 1/2. köt. Bucurejti 1952. 62. sz. irat. 'Documente . . . 1/2. 62. sz. irat. 7 Documente . . . 1/2. 209. sz. irat. "Documente . . . 1/2. 364. sz. irat.
