Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

222 NIEDERHAUSER -SZÁSZ makban politizáltak, kormányaik nem törődtek a lakosság véleményével, óhajaival, csupán hatalmuk erősítése s a kényes egyensúly fenntartása mozgatta őket. A megegyezés egyes pontjai, meg egész hangneme is mutatja, hogyan viszonyultak ekkor a nagyhatalmak e kis népek és országok kérdéséhez, mennyire csak saját szempontjaikat érvényesítették, s ezt legfeljebb a keresztényekre vonatkozó kegyes szólamokkal leplezték. A háború azonban korántsem vezetett a szerbek és montenegróiak győzelmére, a török hadsereg erősebbnek bizonyult. A két kis nép végzetes vereségének elhárítása érdekében a nagyhatalmak közbelépésére fegyverszünetet kötöttek, 1877. február 16/28-án pedig meg is kötötték a békét, az eddigi határok változatlanul hagyásával. Az igazi problémát persze nem is Szerbia és Montenegró helyzete jelentette, hanem a közvetlen török uralom alatt élő lakosság sorsa. A nagyhatalmak diplomáciai úton megállapodtak egymás között, hogy a török kormánytól határozott reformokat követelnek a balkáni keresztény lakosok helyzetének a megjavítása érdekében. A reformok tervének a kidolgozásával konstantinápolyi nagyköveteiket bízták meg. 1877. január 6/18-án azonban a török kormány aközben bevezetett alkotmányra hivatkozva, hivatalos jegyzékben visszautasította a nagykövetek által elkészített reformtervezetet. A visszautasítás valamennyi nagyhatalmat sérthette, de elsősorban kétségtelenül Oroszországot, amely a keleti válság kirobbanása óta a legtöbbet tette a balkáni népekért, s régóta igényt tartott az ottani keresztények védnökének szerepére. Hozzá kell tenni még azt is, hogy a pánszláv eszmék befolyása alatt álló politizáló orosz közvélemény is nagy nyomást gyakorolt a kormányra: tegyen hathatós lépést a balkáni hitsorsosok megsegítése érdekében. Az orosz kormány azonban, már csak Angliára és a Monarchiára való tekintettel is, arra törekedett, hogy a nagyhatalmak kollektív nyomásával érjék el a sürgetett reformokat. Tárgyalások folytak Angliával, az újabb reformtervezetet 1877. március 19/31-én az ún. londoni jegyzőkönyvben rögzítették, ezt terjesztették a török kormány elé. Csakhogy a probléma békés megoldása egyre bizonytalanabbnak tűnt. Ősszel már az a lehetőség vetődött fel, hogy Oroszország a török birodalom és Ausztria-Magyarország ellen egyszerre indít háborút, a keleti válság mielőbbi (és megnyugtató) rendezése érdekében. A bökkenő a német állásfoglalás volt: hogyan viszonylik majd a német kormányzat a Monarchia elleni háborúhoz, hiszen, ha nagyon komolyan nézzük, vagy akár forma szerint is, itt Németország két szövetségese közti háborúról volna szó. Bismarck jóval később, visszaemlékezéseiben így foglalta össze' a kérdést: „Minthogy végül Sándor cár személyi kapcsolataink alapján véleményem nyilvánítását kérte a berlini orosz nagykövetség közreműködésével, nem térhettem ki tovább az indiszkrét kérdés megválaszolása elől. Felkértem von Schweinitz nagykövetet, akinek ekkor járt le a szabadsága, hogy Szentpétervárra való visszatérte előtt instrukcióm átvétele végett keressen fel Varzinban. Schweinitz október 11-től 13-ig vendégem volt. Megbíztam őt, hogy mihelyt lehetséges, Péterváron keresztül menjen Sándor cár udvari lakhelyére, Livádiába. A von Schweinitz úr részére adott instrukcióm oly értelemben szólott, hogy első kívánságunk fenntartani a nagy monarchiák közötti barátságot, amelyeknek a forradalommal szemben több veszíteni valójuk van, mint nyerni valójuk az egymás közötti harcban. Ha ez fájdalmunkra Oroszország és Ausztria között nem lehetséges, akkor még éppen el tudnánk viselni, hogy