Századok – 1977
Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III
218 NIEDERHAUSER -SZÁSZ bálkozott vele több ízben, hogy az itteni népek felszabadítójának a szerepét játssza, legalább is a keresztény nagyhatalom ürügyén. Igaz, hogy a bécsi politikusok többnyire úgy látták: Ausztria egymaga nem elég erős ahhoz, hogy az egész félszigetet maga uralja, dacolva Oroszországgal. Ezért elég régi hagyományai voltak a császárvárosban egy olyasfajta elképzelésnek, hogy a Balkán feletti uralmon osztozkodjék a két keleti nagyhatalom. Franciaországnak ugyan nem voltak olyan közvetlen területi érdekeltségei, mint a Habsburgok Monarchiájának, nem is volt olyan egyértelműen Oroszország ellenfele, mint Anglia. A napóleoni háborúk lezárultával azonban egyrészt hagyományos levantei kereskedelmi érdekei, másrészt az a külpolitikai igény, hogy ne kerüljön éles ellentétbe Angliával, mégis inkább arra ösztönözte, hogy többnyire az angol külpolitikát támogassa a keleti kérdésben, s ha önállóan lépett fel olykor, akkor sem Oroszország mellett. A legalább is másfélszázados, ha nem hosszabb külpolitikai hagyományokra visszatekintő állásfoglalások mintegy sűrítve mutatkoztak meg 1853—56 során, az ún. Krímiháborúban. Ez is orosz—török háborúnak indult, mint már annyi egyéb hadjárat ebben a térségben. Ezúttal azonban Anglia katonai téren is a török birodalom mellé állt, és III. Napóleon újsütetű császárságát is rábírta erre, hiszen a francia külpolitika, I. Napóleonra emlékezve, a korábbi francia rezsimeknél is fontosabbnak tartotta az angol—francia j ó viszony t. A háború fő hadszintere végül is a Krími-félsziget lett. A gazdasági és katonai vonatkozásban egyaránt elmaradott cári Oroszország súlyos, egyenesen megszégyenítő vereséget szenvedett a háborúban. A párizsi béke megtiltotta, hogy a Fekete-tengeren hadiflottát tartson és megerősítse a partvidéket, a két tengerszorost pedig szigorúan elzárta, Dél-Besszarábiát Moldvához csatolta. A balkáni népek ezúttal nem számíthattak az orosz segítségre. Nyilvánvaló volt, hogy az elkövetkezendő években a cári külpolitika alapvető törekvése a párizsi béke megalázó feltételeinek a felszámolása lesz. Ehhez azonban szükség volt a birodalom belső megerősödésére, a most már égetően sürgőssé vált polgári átalakulás terén az elhatározó lépés megtételére. A krími kudarc egyértelműen ebben az irányban hatott. Az 186l-es jobbágyfelszabadítás, a hatvanas évek további reformjai megőrizték ugyan a teljesen korszerűtlen cári abszolutizmust, fenntartották, sőt megerősítették a nagybirtok uralmát, számos feudális maradványt konzerváltak, de mégis megindították a birodalmat a polgári átalakulás útján. A reformok közül viszonylag a legkorszerűbb a katonai reform volt, ennek értelmében Oroszország lényegesen modernizálta hadszervezetét, s bár az átszervezés még sokáig eltartott, az 1870-es évekre már ismét ütőképes hadsereggel rendelkezett. Amikor az 1870 nyarán kitört porosz-francia háborúban a franciák súlyos vereséget szenvedtek, a cári diplomácia ügyesen megragadta az alkalmat, 1870 novemberében felmondta a párizsi békét, arra hivatkozva, hogy a nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott, az orosz kormányzat tehát már nem tartja kötelezőnek a béke rendelkezéseit. A nemzetközi viszonyok valóban lényegesen módosultak, hiszen a háború következtében jött létre az egységes Németország, amely igyekezett a konzervatív politika jegyében jó viszonyt fenntartani Oroszországgal. Az 1867-es kiegyezés következtében a Habsburgok birodalma is, ha csak átmenetileg, belsőleg konszolidálódott, megerősödött. A három császár 1873-ban létrehozott szövetségének a formájában még valamiféle laza együttműködés is alakult ki a három nagyhatalom között. Ebben az új helyzetben a cári kormányzat megelégedett a párizsi béke sérelmes rendelkezéseinek a felszámolásával.
