Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

ROMÁNIA FÜGGETLENSÉGÉNEK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJA 219 Egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiával való megértésre, s ennek jegyében a Balkánfélszigeten a meglevő helyzet fenntartására törekedett, hiszen ez volt a legkönnyebben járható út. Ezt a külpolitikai irányvonalat csak valamilyen váratlan esemény zavarhatta meg. Románia helyzete a háború előtti időkben A három nagyhatalom, Oroszország, Ausztria-Magyarország és Törökország között elterülő Moldva és Havasalföld évszázadok óta török függőségben élt. A 18. századtól az ország az orosz—török háborús konfliktusok egyik fő színterévé vált, s Oroszország hatalmának növekedésével együtt nőtt befolyása a Porta függőségében megmaradó román területeken. Az 1826. évi akkermani szerződés óta már a cár egyetértése is kellett a fejedelmek megerősítéséhez. Az 1829. évi drinápolyi orosz—török béke után pedig a fejedelemségeket 5 évre megszállták az oroszok, s orosz irányítással került sor az államélet modernizálására, a saját véderő alapjainak megteremtésére, az új intézmények kialakítására. A Szervezeti Szabályzat néven ismert konzervatív alkotmánytörvény (1831, 1832) az ország majdani egyesítése szempontjából is jelentős volt, mivel tovább közelítette egymáshoz a két fejedelemség belső felépítését. A negyvenes évek és az 1848. évi román polgári-nemzeti reformmozgalmak már két ellenfél, a török birodalom és a cári Oroszország ellen irányultak, de nem egyforma intenzitással. Elsősorban az orosz protektorátus felszámolása érdekében igyekeztek megnyerni a formális hűbérúr, Törökország jóindulatát. Az 1848-as bukaresti forradalomnak az augusztus-szeptemberi török és orosz katonai megszállás vetett véget. Az 1849. május 1/13-i Balta-Liman-i egyezmény valósággal új orosz—török kondominiumot vezetett be, mely a Krími háborúig tartott. Az 1856-os párizsi béke a Porta uralmát fenntartotta, de Oroszország „védnöki" szerepét az európai nagyhatalmak kollektív „garanciája" váltotta fel. Moldvához csatolták Dél-Besszarábiát, amely az 1812. évi bukaresti béke óta Oroszországhoz tartozott, s a két fejedelemség egyesítése kérdésében választásokat írtak ki, amelyen kemény harcban az unionisták jutottak többségre. Egy 1858. évi párizsi megállapodás lehetővé tette azután az egyesülés fokozatos végrehajtását, bár két fejedelmet kellett választani, s az ország csupán a „Havasalföld és Moldva egyesült fejedelemség" elnevezést használhatta. 1859 januárjában azonban Moldvában és Havasalföldön is ugyanazon személyt, Alexandru Ion Cuza ezredest választották fejedelemmé, s három év leforgása alatt az ország tényleges egyesítése befejeződött. A külső elismerés azonban váratott magára. A 19. század 30-as éveitől felgyorsuló gazdasági fejlődés, a kereskedelem fellendülése, a tőkés érdekek és az általános európai gyakorlat nyomása alatt 1864-ben megtörtént a jobbágyviszonyok felszámolása. Kevéssé kedvező körülmények között, de kialakult az önálló kisparasztság széles tábora, mely 1907-ig meg-megismétlődő véres felkelések úlján próbált szabadulni a nagybirtok és főként a nagybérlők igen erős kizsákmányoló uralmától. A 60-as évek közepétől lendületet vett Románia gazdasági fejlődése. Megkezdődött a vasutak építése, fokozták a még kezdetleges eszközökkel folyó kőolajkitermelést (1862-től 1873-ig ötszörösére növekedett), iparvállalatok létesültek, s jelentősen nőtt a kereskedelem, valamint a pénztőke szerepe. A Cuza-féle reformokkal és a pártok kikapcsolását alkalmazó kormányzati módszerekkel elégedetlen nagybirtokosok összefogása 1866-ban elűzte a fejedelmet, s trónra