Századok – 1977

Vita - Spira György: Mészáros Károly önéletrajza előtt 587/III

VITA 593 magához Mészáros szövegéhez fűzött 28. jegyzetéből is, amely ugyancsak az Egyenlőségi Társulattal foglalkozik s többek között azt hozza az olvasó tudomására, hogy a társulat 1849 elején, „mikor. . . a kormány Debrecenbe tette át székhelyét, megszűnt", majd pedig azzal a bibliográfiai közléssel szolgál, hogy a társulat történetére eddig egyedül e sorok írója pazarolt néhány szót fentebb már hivatkozott Kossuth-emlékkönyv-beli tanulmányában. Holott a valóságban tucatjával lehetne felsorolni a társulat történetére kiterjeszkedő más műveket is, s 1972 óta immár egy kifejezetten a társulat történetének szentelt önálló tanulmányt is bírunk az amerikai Derne László tollából. Olyan állítással pedig, hogy a társulat — ha nem is mindjárt 1849 elején — nem sokkal a Debrecenbe költözés után feloszlott, Csorba csakugyan találkozhatott az általa ismert és említésre méltatott egyetlen tanulmányban, ezt a tévedést azonban a kérdéses tanulmány szerzője már maga is réges-rég korrigálta újabb munkáiban. És hogy a társulat valójában Debrecenben is hónapokig létezett még, azt Csorba éppenséggel magából az általa közzétett Mészáros-szövegből is megtudhatta volna, hiszen a társulat debreceni működéséről röviden Mészáros is megemlékezik az önéletrajz VIII. fejezetében. Csorba azonban — úgy látszik — nemcsak a korábbi szakirodalom számbavételét, de még ennek a saját kiadásában megjelent forrásszövegnek a figyelmes végigolvasását sem érezte kötelességének. És erről megint nem ez az egy példa árulkodik csupán, hanem a bevezetőnek az a megállapítása is, hogy Mészáros a forradalom bukása után is „48-as maradt" s „ezt az Önéletrajzában is hangsúlyozta, amennyire akkor (értsd: az önéletrajz megírása idején - S. Gy.) lehetett" (a kiemelés tőlem — S. Gy.). Ebből ugyanis arra következtethetünk, hogy Csorba ennek az események tárgyalását 1861-gyei ugyan berekesztő, de nyomdakésszé Mészáros által — saját széljegyzete szerint — csupán 1870-ben nyilvánított önéletírásnak a születését a kiegyezést megelőző időkre teszi (hiszen a kiegyezés nyélbeütése után már senkit sem fenyegetett veszély negyvennyolchoz való hűségének megvallása esetén). Holott Mészáros a valóságban csak 1867 után vetette papírra önéletrajzát (s ezért az önéletrajz megírásakor ténylegesen már néki sem kellett félnie attól, hogy a maga negyvennyolcasságának feltárása miatt valaminő bántódásban lesz része), ezt pedig Csorba is könnyen tisztázhatta volna, ha nem siklik el az önéletrajz IX. fejezetének első mondata fölött, amely az önkényuralom 1849-cel kezdődött korszakára, „a magyar nemzet leírhatatlan szenvedéseinek csaknem húsz évig tartó korszakáéra mint elmúlt időszakra utal vissza, vagy ha legalább arra felfigyel, hogy a III. fejezetben Mészáros az általa egykor baranyai alispánként megismert s utóbb baranyai főispánná, majd kancellárrá, végül pedig - de csupán 1867-ben - országbíróvá kinevezett ifj. Mailáth Györgyről úgy tesz említést, mint aki az önéletrajz keletkezése idején már az országbírói méltóság viselője volt. Ezzel azonban még mindig nem zárhatom le Csorba bevezetőjének jellemzését, mivel a bevezetőt Csorba sem tudja lezárni anélkül, hogy búcsúzóul még egy kirohanást ne intézzen jelenkori történetírásunk ellen. Amire néki a Mészáros-önéletrajznak a kárpátaljai ukrán nemzeti mozgalomról szóló passzusai szolgáltatnak alkalmat. Tagadhatatlan tény lévén ugyanis, hogy Mészáros ezeket a szövegrészeket — mint már említettem — nacionalista elfogultsággal írta meg, Csorba láthatóan elengedhetetlennek véli, hogy a bevezetőben Mészáros nacionalizmusára is kitérjen. És ez megint csak nem volna baj, ha ennek kapcsán azt magyarázná el az olvasónak, hogy a nacionalista szemléletmódtól a 19. század derekán miért nem szabadulhatott meg teljesen a polgári