Századok – 1977
Vita - Spira György: Mészáros Károly önéletrajza előtt 587/III
594 VITA átalakulás egyetlen magyar híve (még az akadémiai beszéd Széchenyije vagy a föderatív berendezkedést sürgető Teleki László) sem. Csorba azonban ehelyett egyszerűen mentegetni kezdi Mészárost, majd kardját kirántva, nekikront azoknak a mai magyar történetíróknak, akik hasonló esetekben nem hasonlóképpen szoktak eljárni, s kifejti, hogy „a nemzetiségi elnyomás. .. elítélendő" ugyan, a mai magyar történetírók tekintélyes hányada azonban ennek ellenére is jogosulatlanul törekszik „megsemmisítő ítéletet mondani elődeink fölött" (éspedig azért jogosulatlanul, mert „a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetése szocialista országokban sem ismeretlen" s mert a 19. századi magyarországi helyzet a nemzetiségi kérdés „megnyugtató rendezését eleve lehetetlenné tette"). Holott a múltbeli nacionalizmust valójában mentegetni is, elítélni is egyaránt indokolatlan, mivel a nacionalizmus nem bűncselekmény, amely fölött ítélőszék tartandó, hanem szükségszerű történelmi képződmény. S holott a mai magyar történetírók nagy többsége a valóságban nem is ítélőszék tartására törekszik — azaz amint mentegetni nem, úgy kipellengérezni sem igyekszik a nacionalista elődöket —, hanem azt próbálja megmutatni, honnan eredt, hogyan és miért hatalmasodott el s milyen rettenetes következményekkel járt a nacionalizmus. Ez pedig - hadd tegyem hozzá — nagyon is helyénvaló törekvés. Mert amennyire nem feladata a történetírásnak a régiek fölötti bíráskodás, annyira feladata, sőt egyedüli feladata, hogy megmutassa a múltból a jelen és a jövő felé vezető utakat, így — az adott vonatkozásban - épp azt is, milyen úton jutottunk el odáig, hogy nemegyszer még ma is küzdeni kényszerülünk a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetése ellen. És ezt a mai magyar történetírás legszigorúbb bírálói is elhihetik. Kivált, ha olyasvalaki szögezi le, aki az utóbbi évtizedekben az egykori magyarországi nemzetiségek nacionalizmusának a mentegetőivel is jóval többször és határozottabban szállt szembe, mint e szigorú bírák bármelyike. Kritikai szemlénk teljessé tétele végett azonban most egy pillantást kell vetnünk még magára a Csorba által elénkbe tárt forrásszövegre is. De ettől elégedetlenségünk csak tovább fokozódhatik. Elégedetlenséget kelthet bennünk már a szövegben található páratlanul sok sajtó- (vagy netalán olvasati? ) hiba is, amelyek hatására a kiadvány lapjain egy tanterem táncteremmé alakul át (14.1.), az emigráns Bangya János pedig cserkeszvezérből - korát messze megelőzve — cserkészvezérré lesz (54.1.) s az egyik Bereg megyei választókerületben az 1861 -i képviselőválasztás 1846-ban zajlik le (70.1.) - hogy most csupán mutatóba lássuk a legszebb példány darabokat. De jogos elégedetlenséget kelthet az is, hogy a szövegközlés során Csorba egyszerűen semmibe veszi a Magyar Történelmi Társulat fél évszázadja érvényben lévő forrásközlési szabályait (amelyek pedig mindaddig kötelező erejűeknek tekintendőek, amíg új szabályok nem lépnek a helyükbe); jogos elégedetlenséget (még ha olyasminek, hogy Csorba — teszem — megtartja a cz-ket, nincs is gyakorlati jelentősége), mert például azzal, hogy a szövegbe beszúrt — egyébként szükséges — kiegészítéseit ő szögletes zárójelek helyett kerek zárójelek köze foglalja, a kérdéses kiegészítések eredetét illetően megtévesztheti az olvasót, azzal pedig, hogy a Mészáros tollából kicsúszott központozási hibákat javítatlanul hagyja, gátat emel a szöveg zökkenők nélküli olvasása elé. S ami még kirívóbb: Mészáros kézirata három helyütt megszakad, mert az adott pontokon az önéletrajz írója helyet hagyott némely dokumentumok utólag odamásolandó (de általa oda végül mégsem másolt) szövegének, Csorba azonban a kézirat ilyetén hiányaira két helyütt (70-71. 1.) csupán utal, a harmadik
