Századok – 1977
Vita - Ádám Magda: A kieli találkozó és a bledi egyezmény értékeléséről (Hozzászólás Pritz Pál tanulmányához) 561/III
VITA 577 hogy mindent el kell követni a jugoszláv semlegesség biztosítására. (Budapesten ugyanis abból indultak ki, hogy Románia Jugoszláviához fog igazodni.) Ha áttanulmányozzuk a Magyarország és a kisantant 1938 nyári tárgyalásaira vonatkozó iratanyagot, akkor világosan kiderül, milyen következetesen törekedett a magyar diplomáciáé két cél elérésére. A megbeszéléseket ugyan a kisantant valamennyi tagjával folytatta, de azzal, hogy a tárgyalások folyamán ügyes taktikával mégis sikerül Csehszlovákiát a megegyezésből kizárni. Ε kérdésben nem volt eltérés Darányi (aki a kisantanttal való tárgyalásokat megkezdte) és Imrédy (aki azokat folytatta, illetve befejezte) között. Ennek hangsúlyozása rendkívül fontos a bledi egyezmény megértéséhez. Bledben lényegében az történt, amit a magyar diplomácia eltervezett. Ebben jelentős szerepe volt Stojadinovié-nak, akinek — a kisantant sinaiai konferenciáján román kollégájának, Comnennak támogatásával sikerült Krofta ellenállását letörni — s az Állandó Tanáccsal olyan határozatot elfogadtatni, amely a bilaterális tárgyalásokat Magyarországgal jóváhagyta. Bekövetkezett az, amit Stojadinoviő épp olyan jól tudott, mint Comnen. Vagyis azt, hogy miért ragaszkodik Magyarország annyira a kétoldalú megbeszélésekhez. Számukra azonban egy volt a lényeges: megnemtámadási egyezményt kötni Magyarországgal, biztosítani saját határaikat még lehetőleg a küszöbön álló magyar—német tárgyalások előtt. Ezért fogadták el a kétoldalú megbeszéléseket éppen úgy, mint a Budapest által diktált gyors tárgyalási tempót. A bledi megállapodásból kirekesztették Csehszlovákiát, azt az országot, amely kezdeményezte a magyar—kisantant tárgyalásokat, amely másfél éven keresztül erőfeszítéseket tett, hogy azokat sikerre vigye. A Csehszlovákiával való megegyezés nem jött létre, mert a magyar kormány azt nem is tervezte, hiszen az felborította volna a nagyon is alaposan végig gondolt tervét, amelynek lényege az alábbiakban foglalható össze: A kiéli tárgyalások idejére olyan egyezményfélét produkálni, amely egyrészt erősíti Magyarország pozícióit (nyilván nagyobb súllyal esnek latba egy olyan ország kérései, vagy ellenvetései, amelynek más külpolitikai alternatívái is vannak), ugyanakkor nem teljes értékű, nyitott, s a fejleményektől függ, hogyan értelmezik, befejezik-e, vagy sem. Olyan megállapodás, amelynek segítségével, — ha a helyzet megkívánja, — ki lehessen térni olyan német — mindenekelőtt katonai — kötelezettség vállalása alól, amelyek ellenkeznek külpolitikai elgondolásukkal, amelyek maguk után vonhatják a nyugati hatalmakkal való teljes szembekerülést, a velük való számára készített feljegyzése — elutasítóan válaszolt. A legenyhébben tiltakozott Bene?." A csehszlovák miniszterelnök és a külügyminiszter ugyanis kizártnak tartotta a revíziót, mert ahogy HodZa mondotta: „lehetetlenség, hogy a relatíve gyenge Magyarországnak területeket adjon és a hatalmas Németország által kívánt területeket megtagadja". (O. L. Küm. res. pol. 1938-7-1455. Az iratot közli DIMKI. A Berlin-Róma tengely kialakulása és Ausztria annexiója. 1936-1938. Bp. 1962. összeállította és sajtó alá rendezte Kerekes Lajos. 407. sz. dok.) - Noha a reálpolitikus BeneS ezt épp oly jól tudta mint HodZa, mégis - mint 18 éven át annyiszor - most is megcsillogtatta a határrevízió lehetó'ségét, amikor kijelentette Gratznak, hogy „amennyiben egy valóban benső' viszony jön létre Csehszlovákia és Magyarország között, akkor a jövőben felmerülhetnének lehetőségek a legkényesebb kérdéseknek a magyar óhajtással számoló rendezésére is." (Uo.) Budapesten azonban kezdettől fogva fordított sorrendet állítottak fel: a revízió a bensőséges viszony feltétele. Komoly szándékot takart BeneS eme és korábban tett számtalan ehhez hasonló nyilatkozata, vagy csak taktika volt az egész? Nehéz megállapítani.
