Századok – 1977

Beszámoló - Magyar–angol történész konferencia (Juhász Gyula–Niederhauser Emil) 1305/VI

1308 JUHÁSZ GYULA-NIEDERHAUSER EMIL mellett is erőteljes nemzeti elkülönülés következett be. Ezt a magyar hozzászólók az egyéb történeti körülmények különbségeivel magyarázták. A központi bürokrácia és a helyi nacionalizmus ellentéte nem osztrák-magyar viszonylatban érdekes, hanem a magyar központi kormányzat és a nemzetiségek közt növelte az antagonizmust a dualizmus korában. Arató Endre, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja „A nemzeti mozgalmak különböző formái az Osztrák-Magyar Monarchiában, Németországban és Oroszországban a 19. század második felében" címen tartott előadást, bevezetőben arra utalt, hogy erre a korszakra a fejletlenebb balkáni népek már kiharcolták függetlenségüket, míg a Monarchia népei nem, részben azért sem, mert éppen a legerősebb burzsoáziával rendelkezők (csehek, szlovének) a Monarchián belül találták meg számításaikat. Az erősebb szomszédoktól való félelem is a Monarchia kereteinek a fenntartására ösztönözte az egyes népeket. Ugyanakkor kimutatható a másik, az önálló nemzetállam létrehozására irányuló tendencia is. A Monarchiában a nemzeti mozgalmak sajátossága az adott időszak kezdetén a politikai passzivitás volt, amelyet nagyjából az osztrák—magyar kiegyezés utáni években fogadtak el, és változó ideig ragaszkodtak hozzá, az erősebb népek korábban kezdték, de korábban is hagytak fel vele (csehek), a gyengébbek (szlovákok, románok) később vállalták, de később is tértek el tőle. A passzivitás oka a növekvő nemzeti elnyomás volt, és az a körülmény, hogy ezzel szemben a burzsoázia nem mert a néptömegekre támaszkodni. A magyarországi nemzetiségek külső támaszaikat is elvesztették. Viszont a gazdasági fejlődés előbb vagy utóbb mindenütt kikényszerítette új, polgári demokratikus pártok létrejöttét, amelyek felhagytak a passzivitással, hogy a parlamenti harc során megfelelő előnyöket tudjanak kiharcolni maguknak. A kibontakozó munkásmozgalommal szemben is szükségük volt erre. A nemzeti harc egyik alapvető formája a különböző nemzetekhez tartozó burzsoázia heves gazdasági konkurrencia-harca volt, ezt az előadó számos konkrét példával illusztrálta az egyes népek esetében (cseh—német, lengyel—német ellentét, a magyarországi nemzetiségek és a magyar tőke harca, az orosz burzsoázia harca a birodalom fejlettebb nemzetei, finnek, lengyelek ellen stb.). Ehhez csatlakozott az a különösen a lengyeleknél igen plasztikusan megmutatkozó törekvés, hogy a nemzet belső erejét minden lehetséges módon növeljék (a „szerves munka" programja), beleértve ebbe a gazdasági előrehaladást és a nemzeti öntudatosodást egyaránt. Voltak esetek, a legtipikusabb a magyarországi szerbeké, ahol a nemzeti harc egyházi formában jelentkezett, az egyházi kiváltságok megtartásáért, illetve ezek nemzeti formával való megtöltéséért. Ez a harci forma ugyan még kevésbé támaszkodott tömegekre, mégis hozzájárult a nemzeti öntudat teqedéséhez. A harc modern formája elsősorban a politikai pártok alakulása volt, itt a gazdasági fejlődés előrehaladásának és a társadalom fokozódó differenciálódásának a hatására a korábban egységes nemzeti pártokon belül is szakadások mentek végbe, új, polgáridemokratikus pártok jöttek létre, amelyek demokratikus követelések mellett a nemzeti autonómia megvalósítását vagy kiszélesítését, végső soron az önálló nemzetállam megteremtését tűzték ki célul. Végül meg kell említeni a fegyveres harcot, erre azonban csak a horvátoknál került sor 1871-ben, mert a meglevő horvát autonómia erre kedvező lehetőségeket biztosított.