Századok – 1977
Beszámoló - Magyar–angol történész konferencia (Juhász Gyula–Niederhauser Emil) 1305/VI
MAGYAR-ANGOL TÖRTÉNÉSZ KONFERENCIA 1309 Voltaképpen ide kell sorolni a Bosznia-Hercegovina annektálása ellen 1878-ban és még a következő években is a helyi lakosság által vívott fegyveres harcot is. A nemzeti mozgalmak számára alapvetően kedvezőbb helyzetet majd a Nagy Októberi Szocialista Forradalom teremt. Az előadás élénk vitát váltott ki. A hozzászólók elsősorban a gazdasági és társadalmi struktúra különbségeire utaltak, s ennek megfelelően a nemzeti öntudat fejlettségének és elterjedtségének különböző fokaira. Továbbá arra, hogy a passzivitás politikája, amelyet általában a konzervatív elemek támogattak, csak nemzeti célokat tűzött ki, viszont a századforduló táján új társadalmi rétegek megjelenése és megerősödése előtérbe helyezte a gazdasági és szociális kérdéseket. A nacionalizmus eredetileg az értelmiség ideológiai fegyvere, a burzsoázia csak később alakul ki. Utalás történt arra is, hogy a nemzeti konfrontáció nem volt mindig éles, a falvakban a különböző nemzetiségű lakosság békésen megfért egymással. Többen vitatták a burzsoázia és a nacionalizmus, illetve az értelmiség és a nacionalizmus közötti közvetlen összefüggést. A magyarországi nemzetiségek erős központosítással álltak szemben, ez ellen politikai segítség is kellett, ezt adta meg a nacionalizmus. A nacionalizmus voltaképpen a periféria válasza az észak-nyugateurópai fejlett terület kihívására, az átalakulás ideológiája, ezért tőkés érdekeket fejez ki, még akkor is, ha a nemesség képviseli. Felvetődött az asszimiláció kérdése is, többen utaltak arra, hogy a természetes asszimiláció az urbanizálódás következményeként mindenütt folyt, az erőszakos asszimilációnak viszont kevés hatása volt. Az orosz kormányzat brutálisabb elnyomó politikát tudott folytatni, mint a magyar, mert kijátszhatta egymás ellen a nemzetiségeket, és mert nem voltak a szomszédságában olyan nemzeti államok, amelyek a nemzetiségek hátvédjét jelenthették volna, mint Magyarország esetében Románia és Szerbia. A harmadik nap első előadását R. J. W. Evans, az oxfordi Brasenose College tanára tartotta, „Vallás és lojalitás a 17. századi Magyarországon" címen. A korabeli magyar forrásanyag és a szakirodalom kiváló ismeretéről tanúskodó előadás megállapította, hogy 1620 táján II. Ferdinánd uralmával a Harbsburg-kormányzat a katolikus egyházhoz való tartozásban látta a lojalitás alapját, ezért erőltette a rekatolizációt, vagyis morális és felekezeti abszolutizmust, mert másnak nem volt meg az alapja, a központi intézmények továbbra is gyengék maradtak a század egész folyamán. Utólag ez a program logikusnak tűnik, de a maga idején nem volt egyértelműen megfelelő politikai számítás, mert a katolikus bázis gyenge volt, a protestáns lojalitással is lehetett számolni, a korábbi Habsburg-uralkodók mind alkalmaztak protestáns főhivatalnokokat is. Ferdinánd az ellenreformációt Magyarországra is ki akarta terjeszteni, Rudolf 1603—4-es kísérleteinek a heves visszautasítása nem riasztotta el. Kérlelhetetlensége a másik oldalon is hasonlót váltott ki. Erdély a 16. században vallási türelmet tanúsított, s ezt forma szerint nem módosította az új században sem, de itt a református fejedelmek a kálvini ortodoxiát tették a lojalitás alapjává. A Habsburg-ellenreformáció jelentős, ha nem is teljes sikert könyvelhetett el a század végére, amikor még Erdélyt is megszerezte és új életet lehelt az itteni katolicizmusba. Kollonich pályafutása mutatja az eredményeket, de azt is, hogy ezek nem teljesek. A magyarországi alattvalók ugyanis nem azonosították a katolikus vallást a lojalitással, még a főpapság sem, amely a központi magyar államhivatalokban vezető szerepet játszott, s ezekben nem volt a hatalom készséges kiszolgálója. A magyar katolicizmus és lojalitás
