Századok – 1977
Történeti irodalom - Brandt; Hartwig: Landständische Repräsentation im deutschen Vormärz. Politisches Denken im Einflussfeld des monarchischen Prinzips (Ism. Erdődy Gábor) 1058/V
1059 TÖRTÉNETI IRODALOM hasonló szisztéma kialakítását: a képviseleti intézmények bevezetését. Az alkotmányos parlamenti államrendért indítandó harc társadalmi bázisának gyengeségével magyarázza, hogy a francia forradalom liberális-demokratikus követelései Németországban rendi hagyományokkal keveredtek, hogy állandó, jelenlevő tényezőként a népképviseleti és a monarchikus elv ellentéte (utóbbi tartós fölénye jegyében) hatott, s hogy a korszak fő tendenciájává a régi rendi tradíciókat új-rendi, a parlamenti képviseletet monarchikus irányba módosító törekvések váltak. A fejedelem monopolhatalma lényegében töretlen maradt, a rendi képviselet nem vált a modern képviselet forrásává. A 19. század első felének német politikai irányzatait a szerző négy átfogó tematikus egység keretében (konzervatív, felvilágosult-kormánypárti, alkotmányos-liberális és demokratikus ellenzéki) elemzi, s nemzetközi összefüggésekben láttatásuk érdekében, külön fejezetben mutatja be a nagy befolyással rendelkező francia és angol alkotmányos gondolkodás német szempontból legjelentősebb alakjait, Rousseau, Sieyés, Guizot, Bürke és Mill elméletének lényegét. Kiemeli az egyes csoportokat általánosan jellemző vonásokat, s a leglényegbevágóbb mozzanatokat megragadva érzékelteti a különböző áramlatokat egymástól elválasztó, olykor csak árnyalatnyi eltéréseket. A képviseleti alkotmányt konzervatív oldalról bírálók fő törekvésének a rendi alapon álló képviselet és a monarchikus elv összeegyeztetését tekinti. Érvelésük közös jegyeit a következőkben foglalja össze: a képviseleti szisztéma nem a „reális társadalomnak", annak sokféle csoportérdekeinek, hanem a társadalom „fiktív közakaratának" megjelenítését célozza; a küldöttek mentessége a választói utasításoktól az oligarchikus elzárkózás veszélyét hordozza magában; az alkotmányos berendezkedés szükségszerűen köztársasági államformához vezet, s végül a német államok hagyományos rendi struktúrája alkalmatlan a képviseleti rendszer bevezetésére. A továbbiakban egyenként követi nyomon a konzervatív ideológia fő képviselőit. Megkülönböztetett figyelmet szentel a harmincas évek konzervatív jelszavát (ti., hogy a parlamenti képviselet a monarchikus és a rendi jelleg primátusát támadja) megfogalmazó Fr. Gentznek; az új-rendi koncepció (az emancipációs követelések mérséklése érdekében a polgárság és bizonyos gazdag-paraszti elemek is jussanak képviselethez) meghirdetőinek, a politikai katolicizmus első németországi konzervatív teoretikusának, K. E. Jarckenek és K. Kr. Vollgrafmk', valamint az angol és francia hatásokat is magánviselő, a rendi tagolódást és a fejedelmi hatalom integritását azonban tiszteletben tartó Fr. J. Stahl „hídverési kísérletének" a rendi monarchikus és az alkotmányos irányzatok között. Az előbbieknél kisebb terjedelmű, de ugyancsak pontos képet rajzol a háromrendi sémához ragaszkodó, azt a jövőben is érvényes formációnak tekintő, s minden képviseleti kezdeményezést a jakobinus diktatúra falrafestésével elriasztani akaró romantikus-órendi A. Müller és Fr. Schlegel, s a politikai pártok jelenlétének szükségességét először kimondó Solms-Lich hercege, Ludwig és J. Türckheim elméletéről. Az órendi és a liberális-demokratikus tendenciáktól egyaránt elhatárolódó, a reformabszolutizmus kísérletével szimpatizáló felvilágosult-kormánypárti nézeteket a porosz modell középpontba állításával közelíti meg. Az egymást kizáró ellentétek a politikailag hatásos népképviseletnek és a társadalom egységét megtestesítő uralkodó kétségbevonhatatlan teljhatalmának — összebékítésére irányuló törekvések fő szorgalmazójának L. Hoffmannt nevezi és ebben az összefüggésben keresi az állam és a társadalom közötti közvetítést a rendek feladatának tekintő Hegel helyét is.
