Századok – 1977
Beszámoló - Tilkovszky Loránt doktori értekezésének vitájáról (Pál Lajos) 1024/V
1034 BESZÁMOLÓ azonban kétségtelen, hogy bizonyos változáson mentek keresztül. A „szentistváni állameszme" ennek a revíziós politikának történeti-ideológiai kifejezése volt, nagyon primitíven szólva: mézesmadzag volt a nemzetiségeknek, akik számára — az Intelmek ismert helyéből kiindulva — visszatérésük esetén a szentistváni nemzetiségi politika — állítólagos — türelmét, méltányosságát helyezte kilátásba. Amennyire nyomon követhető, a szentistváni állameszme 1919 utáni megfogalmazásában nem helyezkedett a „politikai nemzet" alapjára. Nem azért, mintha ez elvi fenntartása lett volna, hanem abból az okból, hogy ez az elv éppen az újonnan alakult csehszlovák és jugoszláv állam, valamint Románia malmára hajtotta volna a vizet, számukra lett volna a magyar kisebbség vonatkozásában használható. Szekfű, aki nagyon sokat tett a szentistváni állameszme propagálása terén, egyébként a népi elvet is elutasította, különösen 1933 után; sőt önmaga később tudatosan regisztrálja a szentistváni állameszme változásait. 1938-ban, éppen Szent István évében, az Emlékkönyvben megjelent tanulmányában már arról írt, hogy számunkra a viszonyok gyökeresen megváltoztak, közben a nemzetiségek felnőttek, tulajdonképpen már a primus inter pares szerepre sem lehet igényünk, s az új szentistváni birodalom egyenrangú népek hazája lesz. Ismeretes egyébként, hogy ebben az időben ő már a magyarsághoz való tartozás kritériumának a történeti múlt által kialakított közös lelki alkatot tekintette. Az igazság kedvéért azonban szükséges megjegyezni, hogy az egyébként bátor antifasiszta Joó Tibor, aki Szekfű gondolatait terjesztette, „Magyar nacionalizmus" című kötetében, amely már az „országgyarapítás" másnapján jelent meg, ismét arról az éppen feltámadni készülő magyar birodalomról írt, melyben az a magyarság játssza majd a vezető szerepet, amelyik igazán ért az uralkodáshoz, mert megtanulta ezer esztendőn át. Az opponens végül arról szólt, hogy Tilkovszky Lóránt történetírói munkásságának fontos állomása ez az értekezés. Nemcsak a doktori fokozat, az ő tudományos grádusa szempontjából, hanem történetírói fejlődése, felfogásának formálódása tekintetében is. Mint csaknem másfél évtizedig közvetlen munkatársának, volt alkalma megfigyelni történetkutatói alkatának jellemző vonásait: kivételesen nagy szorgalmát a források felkutatásában, kitartását a források feldolgozásának terhes munkájában, egyre elmélyültebb készségét a valódi történeti problémák felismerésére, egyre finomuló módszereit, stílusát a felismert problémák megoldásában, — mondotta. Történetírói szemléletét mindig a megismert valóság tisztelete jellemezte, s ettől soha nem engedte magát eltántorítani. Központi témáját, a magyar nemzetiségi politikát is a valóságnak ezzel a tiszteletével vizsgálta, mentesen minden illúziótól, és nagyon is szükséges önkritikus szellemben. És amennyire a közfelfogásra való tekintet nélkül, teljes tárgyilagossággal tudott szólni a magyar nemzetiségpolitika agresszivitásáról más vonatkozásban, annyira őszintén és előzetes koncepciók nélkül tudott szólni ebben a munkájában a magyar nemzetiségi politika olyan fontos területéről, ahol az defenzív pozícióban volt, ahol a német kisebbség náci irányzata — és ezzel a hitlerista Németország — további hazai térfoglalását igyekezett megakadályozni. Régebbi és újabb munkái így szervesen kiegészítik egymást, így teszik teljessé képünket a magyar nemzetiségi politikáról és ugyanakkor Tilkovszky Lóránt jelentős történetírói munkásságáról. Értekezése alapján melegen ajánlotta a doktori fokozat odaítélését a jelölt számára. Az opponensi vélemények elhangzása után megindult vitában elsőnek a magyarországi német mozgalom egyik régi résztvevője szólalt fel, hangsúlyozva, hogy Bäsch nem
