Századok – 1977
Tanulmányok - Baranyi Béla–Timár Lajos: Debrecen iparfejlődésének sajátossága a tőkés korszak utolsó negyedszázadában és a szocializmus építésének időszakában 899/V
904 BÁRÁNYI BÉLA - TÍMÁR LAJOS az 1930-as népszámlálás szigorúbb kritériumok alapján végezte el az összeírást. Azért, hogy összehasonlító adatokat nyeljünk, az 1930-as adatokat korrigáltuk. Ily módon a Statisztikai Hivatal 1922-es útmutatása alapján, a Hajdú-Bihar megyei Levéltár Balesetelhárítási Felügyelőség adataira támaszkodva, az 1934-es és az 1938-as iparkamarai kimutatással teljesen azonos szempontok alapján nyert adatsorokat kaptunk, amelyek 1930-ra, 1934-re és 1938-ra 200-400 munkással többet tüntetnek fel a debreceni gyáriparban a Magyar Statisztikai Zsebkönyvben közölt adatoknál. Ez a „többlet" a kisipar és a tulajdonképpeni gyáripar között elhelyezkedő, az ún. átmeneti szektorhoz tartozó üzemeknek a munkásait jelentené. A gyáripar szerkezetét vizsgálva, természetesen figyelembe kell venni, hogy egy 120—130 ezres lakosságú város esetében nem jöhet létre egy „teljes" iparstruktúra, mivel egy-egy város iparszerkezete nem lehet hű mása az országénak. Mégis az 1930-as években szembetűnő az, hogy Debrecen iparstruktúrája inkább az első világháború előtti országos iparstruktúrához kezdett hasonlítani, mintsem az adott időszakéhoz. Az élelmiszeriparban dolgozók aránya 1930-ban 24,83%, 1938-ban 22,61%. Országosan pedig 13,5%, illetve 13,4% volt.1 2 A város élelmiszeriparának szerkezete ugyanakkor egészen sajátosan alakult. 1930-ban a szűkebb értelemben vett élelmiszeriparban a gyáripari keresőknek csupán 6%-a dolgozott, a fennmaradó mintegy 19%-a a dohányiparban, a város egyetlen dohánygyárában, Debrecen második legnagyobb üzemében dolgozott. Az élelmiszeripar, ezen belül a dohányipar magas arányát a város környezetének adottságai részben indokolták. A szűkebb értelemben vett élelmiszeripar technikai színvonala és ágazati szerkezete azonban az első világháború előtti magyar élelmiszeriparra emlékeztetett. A debreceni élelmiszeripar lóerőkapacitásának 60%-a ugyanis a malomiparra esett. Itt dolgozott az élelmiszeripari munkások 16%-a. A malomiparon belül az évszázados István malom az ország legjelentősebb malmai közé tartozott, a városi élelmiszeripar lóerő-kapacitásának több mint 40%-át összpontosította. Az élelmiszeripar egyéb ágazatai közül kiemelkedett még a szalámigyártás, a nagyhírű Vidoni Szalámigyár révén. Ez a gyár 1938-ban 107 munkást foglalkoztatott és az ország negyedik legjelentősebb szalámigyára volt. Az élelmiszeriparban egyébként csak a két fent említett gyár foglalkoztatott 1938-ban 100 munkásnál többet. A többi élelmiszeripari üzem 20—60 munkást foglalkoztatott, és az ún. „átmeneti szektorhoz" tartozott, a munkafolyamat ezekben az üzemekben kisipari jellegű volt. 1930-ban négy olyan gyár volt Debrecenben, melyek gépállományának lóerő-teljesítménye nem érte el a 10-et (a magyar kisiparban 1930-ban 9,9 lóerő volt az átlag). Mindent egybevetve megállapítható, hogy a magyar élelmiszeriparban a 30-as évek folyamán lejátszódott pozitív szerkezeti változás a város élelmiszeriparában alig jelentkezett. A növényi konzervipart csupán két jelentéktelen gyár képviselte a 30-as évek végén. A gépiparban dolgozók aránya 1938-ban mintegy kétszeres (24,76%) volt az országos arányszámnak. A munkáslétszám alapján tehát a gépipar a város legjelentősebb iparágának számított. Ez a megtévesztő adat azonban egyáltalán nem értékelhető a 12 Debreceni adatokat lásd a 10. jegyzetben, az országos adatok Rerend-Szuhay idézett művéből.
