Századok – 1977

Folyóiratszemle - Conte; Francis: Lloyd George és a rapallói szerződés 838/IV

FOLYÓIRATSZEMLE 839 A háború utáni európai helyzetet reálisan értékelő angol miniszterelnök a kontinens gazdasági életének, a nemzetközi kereskedelemnek újjászervezésében kereste a béke megteremtésének lehetőségét. Álláspontja megfogalmazódása szempontjából döntő jelentősége volt annak az 1921. március 16-a óta érvényben levő angol-orosz kereskedelmi megállapodásnak, amely azonban politikai - de jure - elismerés fedezete híján nem hozott tényleges eredményeket. Mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy célja eléréséhez a szövetségesek és a vesztes hatalmak, valamint a különböző rendszerű országok közötti viszony normalizálásán, azaz a politikai konszolidáción át vezet az út. A szerző az angol belpolitikai nehézségek (súlyosbodó gazdasági problémák, munkanélküliség és a baloldal fokozódó nyomása) növekedésében látja a Lloyd George-i politika egyik fontos alakító tényezőjét. További lényeges mozzanatként mutatja be a miniszterelnöknek azt a felismerését, hogy a Nyugat-Európa számára nélkülözhetetlen termékekkel rendelkező és a fejlett országok iparának, tőkéjének kedvező piaci lehetőségeket biztosító Oroszország olyan jellegű helyreállítása szükséges, amely egy feltétlenül alárendelt helyzetben levő, de így is komoly vásárlóerőt biztosító paftnert teremtene. Véleménye szerint ugyanis a Szovjet-Oroszországgal létesítendő kapcsolatok serkentően hatnának az angol gazdasági életre és hozzájárulnának a munkanélküliség csökkentéséhez. Lloyd George kezdetben a két győztes nagyhatalom együttműködését, walamint a Németországot Szovjet-Oroszország felé taszító francia külpolitika merevségének feloldását szorgalmazta. így kívánta elérni azt, hogy a vezető kapitalista országok közös álláspontra helyezkedve kezdeményezzenek egy, az érdekeiknek leginkább megfelelő, és Oroszország által is elfogadható gazdasági kapcsolat kialakítását. Az ismertetett koncepció alaptételét tehát a németek bevonását is feltételező Kelet felé történő nyitás jelentette. Ezt a politikai vonalvezetést szorgalmazta Lloyd George 1922 elején annál is inkább, mivel mindenképpen meg akarta előzni, hogy a tudomása szerint egymáshoz közeledő két „kirekesztett" állam az angolok közvetítése és az angol érdekek figyelembevétele nélkül egyezkedjék. Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy a vezető francia politikusok, így Millerand, Briand és Poincaré nem hajlanak erre a megoldásra. A tanulmány szerzője ezt a szigetországétól eltérő francia gazdasági érdekekkel magyarázza. A kedvezőtlen előjelek ellenére az angol és francia nézetek egyeztetésére összehívott cannesi találkozó (1922. január 6-13.) az angol miniszterelnök politikájának látszólagos győzelmét hozta. A Briand vezette francia küldöttség elfogadta, hogy Szovjet-Oroszország is részt vegyen egy nemzetközi gazdasági-politikai konferencián, s bizonyos feltételek teljesítése esetén annak „de jure" elismerésétől sem zárkózott el. Engedményeiért Briand hivatalával fizetett, s az őt felváltó Poincaré személyében olyan irányzat képviselője került hatalomra, mely a volt szövetségestől elkülönülő, Németországgal szemben a versaillesi cikkelyekben lefektette jóvátételhez mereven ragaszkodó álláspontra helyezkedett. Francis Conte szerint a párizsi kormányváltozás alapvető fordulatot eredményezett Lloyd George politikájában. A továbbiakban az angol kormányfő a francia magatartással szintén elégedetlen Német- és Szovjet-Oroszország megnyerésével egy London érdekeinek is megfelelő szövetség létrehozásán fáradozott. Terve megvalósítását siettették a szovjet diplomácia aktív kezdeményező lépéseiről, a Genovába induló moszkvai küldöttség Berlinben folytatott tárgyalásairól beérkező információk. A tanulmány a genovai konferencián összegyűlt delegációk munkájának, a miniszterelnök bravúros diplomáciai tevékenységének sokoldalú elemzését nyújtja. Az eddigi feldolgozásoknál részletesebben eleveníti fel a rapallói szerződés aláírását közvetlenül megelőző napok bonyolult tárgyalássorozatát, a németeket állandó bizonytalanságban tartó és félrevezető, az orosz diplomatákkal együttműködő Lloyd George aktív fellépését. Nyomon követi azt a folyamatot, melynek során sikerült elérnie, hogy a Rathenau irányította német delegáció egy, a szövetséges hatalmak és Szovjet-Oroszország közötti, Németország számára hátrányos megegyezéstől tartva, a rapallói szerződést megkösse. A merészen taktikázó angol miniszterelnök e megállapodás kieszközlésével kettős célt kívánt elérni: meggyőzni saját ellenzékét, elsősorban Curzont és Churchillt Szovjet-Oroszország elismerésének halaszthatatlanságáról, valamint szolgálataival hálára kötelezni Moszkvát. A mesterien diplomatizáló szovjet küldöttség a viszontszolgáltatások elől azonban elzárkózott, ezt a magatartást az angol diplomata nem kis „machiavellizmusát" pozitívan értékelő szerző láthatóan elmarasztalja. A tanulmány a rapallói szerződés szovjet vonatkozásait a marxista történetíráshoz hasonlóan értékeli. Hiányoljuk azonban a munkából a francia belpolitikai irányzatok - angolhoz hasonló -