Századok – 1977
Történeti irodalom - Vardy; Steven Bela: Modern Hungarian Historiography (Ism. Niederhauser Emil) 826/IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 827 viszonylag kevéssé kötődik saját korához, s a szellemtörténeti értékelésnek is természeténél fogva ellenáll. Várdy könyvének számos olyan részletmegállapítása is van, amellyel ugyancsak egyet lehet érteni. így mindjárt azzal, hogy a korszakban négy jelentős egyéniséget emel ki, akik vagy iskolát teremtettek, vagy legalább is személyes munkájuk révén messze kiemelkedtek, s ezek: Szekfű, Mályusz, Eckhart és Hajnal. Olykor még Domanovszkyt is ide sorolja, de elsősorban tudományszervező és iskolateremtő munkássága révén. A szellemtörténeti iskola alapvető tévedéseit méltán bírálja meg, különösen a fiatalabbak esetében (Joó Tibor pl.), de arra is utal, hogy korszerűségével, új kérdésfelvetéseivel, intellektuális szintjével a marxista történettudomány számára mindmáig olyan kihívást jelentett, amelyet nemcsak cáfolni kell, hanem meg is haladni. A szerző csak 1945-ig tárgyalja a fejlődést, néhány olyan szerző kivételével, akik 1945 után is jelentős tevékenységet fejtettek ki (Mályusz és Eckhart mellett Szabó Istvánról van szó), ezeknek 1945 után írt munkáit is ismerteti. Másokkal viszont, akiknek a tevékenysége már zömmel az 1945 utáni szakaszra esik (mint Kosáry pl.), érdemben nem foglalkozik. A korszak marxista történetírásáról csak röviden szól, arra utalva, hogy politikai okokból alig jelentkezhetett, de korrekten ismerteti Molnár Erik és Mód Aladár munkáit, sőt Révai Józsefet is tárgyalja (bár nem utal rá, hogy az ő tevékenysége jórészt az emigrációban folyt). A marxizmus térhódítását 1945 után több ízben említi, de egyszerűen tényként szögezi le, egy helyen hozzátéve, hogy ez hivatalos támogatással történt, másszor pedig arra utal, hogy az 1945 után marxista történettudományt művelők közül talán nem mindenki tette ezt egészen szívesen. Egyébként azonban, ha magát a marxista történettudományt már nem is tárgyalja, azzal a megindokolással, hogy ez a korszak még túlságosan közel van, a mai marxista eredményeket, mint már a bevezetőben utaltunk rá, nagyon is pozitívan értékeh, sem szövege, sem lábjegyzetei nem hagynak efelől kétséget. Egy szót érdemes szólni éppen jegyzetanyagáról, amely az egész kötet terjedelmének közel harmadát teszi ki, és arról, hogy függelékben közli a fontos forráskiadványok jegyzékét a Monumenta Hungáriáé Historica sorozataitól a Fontes-ig, meg a magyar történettudomány kézikönyvének teljes tervezetét, a megjelent munkák megjelölésével, tehát igen hasznos tárgyi információkat közöl ebben a formában is. Nyilvánvaló, hogy a mai magyar történész, aki ugyanilyen terjedelemben kapná meg feladatként a Horthy-korszak történetírásának a bemutatását, sok ponton más képet mutatna be, több teret szánna a marxista történettudomány jelentkezésének, jobban hangsúlyozná a korabeli társadalom tőkésfélfeudális kizsákmányoló jellegét, számos nevet eleve elhagyna (gondolunk megint csak a Várdy által nemzeti romantikus iskolának nevezett irányzat képviselőire), hacsak nem tartaná feladatának nemcsak a tudomány, hanem a korabeli történelmi gondolkodás, történelmi tudat bemutatását. Ebben az esetben persze a korszak tankönyveire is ki kellene térnie. Alkalmasint nem kelet-európai történeti kutatásokról beszélne a két világháború közti korszakban. Hiszen Várdy is vüágosan utal rá, hogy az idesorolt történészek vagy magyar történelmet műveltek (Lukinich), legfeljebb a szomszédokkal való kapcsolatokra tértek ki, vagy voltaképpen a történeti Magyarország nemzetiségeinek a fejlődését vizsgálták, vagyis a kor felfogása szerint még mindig Magyarország történetén belül maradtak. Netán a hangsúlyokat másutt helyezné el, bizonyos kérdésekről meg többet mondana (Hóman középkori tárgyú munkássága nem kerül érdemben elemzésre Várdynál, vagy Szekfű serviensei és familiárisai sem). Stb. Mindezt alkalmasint így tenné a képzeletbeli magyar történész - ha magyar közönségnek szánná mondanivalóját. Ha a külföldnek szánná, netán angol nyelven való megjelentetésre, akkor alighanem nagyjából hasonló képet adna a korszak magyar történetírásáról. Minthogy azonban pláne ezt az utóbbit még eddig senki sem tette meg, örülhetünk annak, hogy Várdy Béla ilyen hasznos, informatív, alapjaiban véve számunkra is elfogadható képet adott a korszak történetírásáról. Maga is arra szánta, hogy a tévedéseket eloszlassa, a nemtudásból fakadó lebecsülést megszüntesse. Nagyon valószínű, hogy ezt a célját sikerül elérnie. Niederhauser Emil
