Századok – 1977
Történeti irodalom - Budapest története I–II (Ism. Érszegi Géza–Vass Előd) 802/IV
TÖRTÉNETI IRODALOM 805 egy olyan latin (francia vagy olasz) szerző munláját hozza fel, aki Lengyelországban élt, ott írta művét és csak úgy vonatkoztatható egyik mondata Óbudára, ha feltételezzük, hogy emellett arab fonémákat használt a magyarországi helynevek kiejtésében. Érezte maga a szerző is azt, hogy ez az érvelés nem megnyugtató, mert nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Szent István király idejében, de Péter alapította volna ezt az egyházat. Nem tudni, hogy a helytörténetíró elfogult buzgósága avatta-e P. mestert óbudai préposttá, vagy más, mindenesetre Budapest történetében így szerepel, s kizárólag azért, mert Óbudát is ismerte. (Ráadásul éppúgy nem ismerjük az akkori prépost nevét, miként P. mesterét sem.) „Ilyen ingatag pracmisszából aligha lehet jogosan és erredményesen Anonymus kilétére következtetni. Módszertani szempontból sem helyeselhető P. mesternek olyasvalakivel való azonosítása, akinek puszta létezése is csak merő okoskodáson alapul" (Tanulmányok Budapest Múltjából (=TBM) 19/1972/21). Kevésbé tűnik talán egyértelműnek, mindenesetre megfelelő bizonyítás hiányában, inkább elfogadható az, hogy II. András király 1212-es adománylcvelének hosszabb változata áll közelebb a valósághoz (uo. 13-19. 1.). Ugyancsak nem sikerült bebizonyítania a szerzőnek, hogy II. András 1212 után kelt parancslevele IV. Béla korában keletkezett. Részei ugyanis megférnek 11. András korával. Ezt saját maga is megindokolja akkor, amikor e hamis oklevélben szereplő palotaőrök valódiságát szembeállítja P. mester irodalmi közhelyével (ami nem jelenti, hogy nincs valóságtartalma!): „A múltat rózsásan ecsetelő királyi jegyző csak ott lő túl a célon, ahol elragadtatásában azt írja, hogy a közrendűeknek meg a parasztoknak is ezüst edényben szolgálták fel az ételt meg az italt. A valóság az, hogy a távolból éhesen leskelődő szolganép fékentartására intézményes gondoskodás történt. Az első okleveles adat, amely Óbudán királyi lakot említ, a királyi ház őreiről (de custodibus regio domus) szól" — írja (273. 1.). Szintén nem hihetjük el azt, hogy a király, II. András eladományozta volna Óbudát az itteni egyháznak s az csak utóbb került vissza a királyhoz (1235), mivel ezt „a bemutatott források nem igazolják" (TBM 19/1972/27). Óbuda fejlődésével egyidőben a kétparti Pest is kivirágzik. A jobbparton élő németek és a balparti böszörmények mellé a 13. század elején újabb német vendégek érkeztek, akik fellendítették Pest fejlődését. A fejlődésben megakasztotta, de egyúttal újabb lökést is adott a fejlődésnek a tatárjárás. A mongol pusztítás és az abból nyert tapasztalat arra indította IV. Bélát, hogy falak mögé rejtse városát. így kerülnek a pesti vendégek a budai oldalra, az üres Várhegyre. Természetesen nemcsak pesti németek, hanem jobbparti magyarok is felhúzódtak a védelmet ígérő falak közé. A pestiek magukkal vitték jogállásukat is új lakóhelyükre, azt, amit nemrég maga a király is aranybullában rögzített (1244). A pestújhelyi hegyen - ahogy mindvégig nevezték magukat Buda város polgárai - egy új Buda nevű város alakul, Óbuda lesz ezzel a korábbi. Pest hamarosan ismét sűrűn lakott település lett az új vendégek beözönlése révén, de sokáig a Pestújhelyi hegyen levő polgárságtól függő viszonyban volt. Az új város keletkezésével új egyházjogi kérdések is felmerültek. Ezeket azonban korántsem Pál veszprémi püspök oklevélhamisítása oldotta meg, ahogy a szerző állítja, hanem ténylegesen az, hogy a király beismerte hibás döntéseit. Hogy a domonkosok anyagi képviselői lettek volna a szigeti apácáknak, azt az „ob instantiam fratrum predicatorum'" kifejezés alapján nem lehet tudni; magabiztosan állítani azonban semmi jogunk sincs (uo. 27-29. 1.). Nem lenne teljes Budapest története a mai főváros területén levő egyéb települések ismertetése nélkül - ezt a szerző jól oldotta meg. A képet teljesebbé teszik az itteni egyházi intézményekről - ha szűkszavúan is - írottak. Közülük is talán a legjelentősebb a szigeti domonkos apácakolostor volt, ahol IV. Béla király leánya, Margit élt s akinek, ha nem is közvetlenül, de legendái révén sokat köszönhetünk. Nincs még egy olyan forrása a kornak, amely olyan bőséges tárháza lenne a korra jellemző adatoknak, mint éppen Margit királyleány életének leírása. Ugyancsak homályos lenne a kép Budapest gazdasági (mezőgazdaság, ipar, kereskedelem) élete és társadalmi tagozódása nélkül. Fontos részét képezik a tanulmánynak a város vezetőjéről, a bíróról, majd a kinevezett rektorról szólók. Túlzott egységben mutatja be a fővárosban működő — valójában meglehetősen szétvált — iskolákat, hiteleshelyeket, bíróságokat, amelyek az egész ország hasznára voltak. A tanulmány elején található beveeztő helyett szívesen olvastunk volna az Árpád-kor történetének végén egy összefoglalást, amelyben a főváros történetének főbb vonásait, az ország más településeihez, az ország egészéhez és az analóg külföldi jelenségekhez való viszonyát ábrázolták volna, megrajzolva egyúttal a korszak fő fejlődési irányát, összefoglalva az elért eredményeket. . .
