Századok – 1977
Elmélet és módszertan - Ránki György: Jegyzetek a társadalomtörténetről 775/IV
ELMÉLET ÉS MÓDSZERTAN Rúnki György: JEGYZETEK A TÁRSADALOMTÖRTÉNETRŐL Világszerte megnövekedett az érdeklődés — marxisták és nem marxisták között egyaránt — a társadalomtörténet iránt. Divatossá vált ez a téma. Nyugaton a történetírás elvi és módszertani megújhodását váiják tőle és a konzervatív történetfelfogás képviselőivel szemben jórészt fiatal, haladó szellemű történészek lelkesednek érte. Itthon is kétségtelen várakozással tekintenek elébe. A történeti folyamatok ábrázolása során azt a hiányzó láncszemet keresik benne, amely a történetírást kiterjesztené a társadalmi valóság legszélesebb aspektusaira, a történelem eddigiekben elhanyagolt területeire, a jobban kidolgozott gazdaságtörténetet a társadalmi lét totalitásába illesztve inkább emberközelségbe hozná, és a túltengő leíró, politikai eseménytörténetet visszaszorítva, az emberiség mindennapi életét, teljesebb történetét nyújtaná. A megközelítés különbözősége jórészt — de nem kizárólag — természetesen az eltérő szemléletből és a nem azonos indulásból fakad. Némi leegyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatnánk: míg a Nyugaton az új iskola a régi polgári történetfelfogással — akár pozitivizmus, akár historizmus, akár szellemtörténet — szemben, azzal való kemény harcban bontakozik ki, addig Magyarországon a társadalomtörténet nem a marxista történetfelfogással szemben kell hogy megszülessék, hanem abból nőhet ki — természetesen itt sem harc nélkül —, éppen annak helyes alkalmazása alkotja szinte megszületésének és terjedésének premisszáját. Természetesen nem véletlen a politikai történet túltengése a mai történetírásban. A politikai élet központba állításának történeti és elvi hagyományai vannak a polgári történetírásban. Azok a korai francia történészek, akikre nemcsak a nyugati történetírói iskolák, de minden gyökeres szemléleti különbség ellenére a marxista történészek is mint a szaktudomány megalapozóira tekintenek, mind elsősorban királyok, miniszterek, tábornokok történetét írták meg, ilyen témákban mutatták be mesterségbeli tudásukat. Természetesen a kor, az abszolutizmus, majd a francia forradalom szintén elsősorban a politikai történetre irányította a figyelmet.1 A 19. századi történetírás nagy tudományos képviselői, kiknek nevéhez a szaktudomány jónéhány alapvető elvi és módszertani premisszájának kidolgozása fűződött, még akkor is, ha mint a francia történetírás mesterei, a forradalmak és az osztályharc szerepét hangsúlyozták, végül is a politikai hatalmat és az államot tekintették a történeti fejlődés legfontosabb vizsgálandó problémájának, ama csomópontnak, mely köré a történeti események fő vonala felfűzhető, és amely a történeti folyamatok és összeütközések rendezési elveként szolgálhat. A külpolitika Jacques Le Goff: Is Politics still the Backbone of History? Daedalus, 1971.
