Századok – 1977
Tanulmányok - Spira György: A testvérharc küszöbén. A nemzetiségi mozgalmak kibontakozása a negyvennyolcas forradalom Magyarországán 681/IV
A TESTVÉRHARC KÜSZÖBÉN ' 691 következetesen alárendelve ugyanezen földbirtokosok távolabbi érdekeinek — egyik napról a másikra keresztülviszik a jobbágyfelszabadítást s ezzel lehetetlenné teszik, hogy a bécsi udvar a jobbágyságot kijátssza ellenük, azt már sehogy sem akarták belátni, hogy törekvéseik sikerét a nemzeti jogokat mindenek fölé helyező nem-magyarok elégedetlensége éppúgy veszélyeztetheti, ahogy a jobbágyfelszabadítás elmaradása esetén a jobbágytömegek elégedetlensége veszélyeztette volna, s nem akarták ezt belátni BárnuJ és Húrban fellépése után és ellenére sem. És ez a kettősség nemcsak azokra a magyar liberálisokra voltjellemző, akik — mint a Batthyány-kormány tagjainak többsége is — április eleje óta abban a hitben éltek, hogy az udvar végérvényesen beletörődött a márciusi vívmányok megmásíthatatlanságába, de azokra is, akik Kossuthhoz hasonlóan mentek maradtak efféle illúzióktól. Mert a magyar nemesség hatalmi állásainak körét Kossuth sem szűkíteni, hanem ő is éppen hogy tágítani kívánta. Márpedig a parasztság kielégítése az érdekelt nemesuraktól nagy áldozat hozatalát követelte ugyan, de pusztán átmeneti anyagi áldozatét, s egyáltalán nem követelte meg, hogy a nemesség a maga hatalmi állásaiból is feláldozzon valamit, sőt éppen azzal kecsegtette a nemességet, hogy hozzá fogja segíteni — s ez fogja csak igazán hozzásegíteni — hatalmi helyzetének hőn vágyott kikerekítéséhez. A nemzetiségeket viszont a magyar nemesség csupán az államhatalom egyes elemeinek átengedésével elégíthette volna ki, azaz csupán akkor, ha az ő javukra éppen azoknak az előnyöknek egy részéről mond le, amelyek maradéktalan megszerzésének a reményében ment pedig csak bele a jobbágyfelszabadításba is. Tökéletesen érthető tehát, ha a magyar liberálisok a nemzetiségek oldaláról felhangzó kulturális és egyházi jellegű kívánságokat készek .Voltak habozás nélkül és mind egy szálig teljesíteni, ennél többre viszont már nem voltak kaphatóak, s kivált azelől zárkóztak el — mint kezdettől fogva, úgy a márciusi fordulat után is —, hogy a horvátokhoz hasonlóan az ország más nem-magyar lakóit is külön nemzetek fiainak ismeijék el. És hogy éppen ebben a látszólag pusztán elméleti érdekű kérdésben makacsolták meg magukat, az sem lehet meglepő. Hiába bizonygatták ugyanis az április 9-én Kossuthtal tárgyaló szerbek, hogy ők ragaszkodnak ugyan a maguk népének nemzetként való elismeréséhez, az ország kormányzati egységét azonban nem szándékoznak megbontani, s szavaik hiába tükrözték is híven a pillanatnyi helyzetet: logikai szempontból Kossuthnak igaza volt, mikor úgy következtetett, hogy a szerbek külön nemzetként való elismertetésük esetén „külön kormányt" — értsd: területi autonómiát — is teljes joggal követei-Heinének maguknak s ezért, ha ma — amikor ténylegesen még nem követelnek ilyesmit — nemzetnek ismertetnek el, akkor holnap már bizonyára követelni is fogják az autonómiát. Márpedig a magyar liberálisok a magyar nemesség hatalmi érdekeire nézve nemcsak azt az eshetőséget érezték veszélyesnek, ha területi autonómiát kényszerülnének biztosítani a magyarországi nemzetiségeknek, de azt is, ha akár egyetlen nem-magyarok lakta vármegye igazgatását is kénytelenek lennének átengedni a nemzetiségi mozgalmak képviselőinek. S persze: ha a magyar liberálisok ennek megfelelően azon voltak, hogy az ország nem-magyarok lakta körzeteinek az ország központi kormányzatától való függése semmivel se legyen kisebb, mint amekkora a magyar lakosságú területeké lesz, ez önmagában még nem zárta ki, hogy a nem-magyarok iránti hajlandóságukat ne mutathassák ki másként, a központi kormányzat szerepének csorbítása nélkül is. Hiszen
